Remete Szent Antal apát (†356) emléknapja: az egyiptomi sivatagban követte az Urat, és sok szerzetes atyja lett. A zsidóság és a kereszténység viszonyán való elmélkedés napja.
1Sám 3,3b–10.19; Zsolt 40 (39); 1Kor 6,13c–15a.17–20; Jn 1,35–42
Az ezen a napon hallott evangéliumi szakasz Keresztelő Jánoshoz vezet bennünket, a Jordán partjára, ahol Izrael népe egykor átlépte az Ígéret földjének határát. A zsidó hagyomány szerint éppen ezen a helyen kell megjelennie a Messiásnak. A várakozás beteljesedett. A Keresztelő észrevette Jézust a tömegben. Mivel rendszeresen tanulmányozta az Írásokat, fölismerte Jézust, és azonnal rámutatott: „Nézzétek, az Isten Báránya.” A „bárány” kifejezés különösen kedves Izajásnak, aki a Szenvedő Szolgát bárányhoz hasonlítja, akinek az Úr „vállára rakta mindnyájunk gonoszságát” (Iz 53,6); aki megmentette a népet a szolgaságból, és vállára vette a bűneinket. A valódi húsvéti bárány. A Keresztelő szavai nem hangoztak el hiába. Ketten a tanítványok közül – András és János – meghallották, és felfogták az értelmét. Olyannyira, hogy nyomába szegődtek annak az embernek, akire Keresztelő János rámutatott. Egy idő után Jézus megfordult, „látta, hogy követik, megkérdezte: »Mit akartok?«” Mire ők azt kérdezték: „Rabbi, hol lakol?” Egyedülálló az evangélista ragaszkodása a „látni” igéhez. Már a Keresztelő is „meglátta Jézust”, majd Jézus „látta, hogy követik”, és azt mondja nekik: „Gyertek, nézzétek meg!” András és János pedig elmentek vele, és „megnézték, hol lakik”. Végül Jézus „ráemelte tekintetét” Simonra, és megváltoztatta a nevét. Ez az intenzív tekintet a mélyre hatol, odafigyel annak a kérdéseire, aki előtte áll, egyenes, mély, folyamatos kapcsolat kialakítására törekszik: „Gyertek, nézzétek meg!” Ők pedig „elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak”. János szimbolikus nyelvhasználatának ereje arra ösztönöz minket, hogy értsük meg a „látás” fontosságát egy olyan világban, ahol az önmagunkra figyelés meggátolja, hogy meglássunk, észrevegyünk másokat, egyáltalán érdeklődjünk mások iránt. Ebben az evangéliumi jelenetben azt láthatjuk, hogyan születik meg a keresztény testvériség. Ez a történet a tekintetek találkozásával kezdődik, ami elvezet a meghíváshoz, a követéshez, majd ahhoz, hogy a tanítványok Jézussal töltik el a napjukat.
András és Péter számára ez a találkozás az életet jelenti. Soha többé nem felejtik el. Olyannyira nem, hogy az evangélista még a találkozás pontos idejét is följegyzi: „aznap nála is maradtak. A tizedik óra körül járhatott.” Nem tudjuk, mi történt pontosan ez alatt a találkozás alatt. De attól kezdve Jézus tanítványai lettek. Új történet kezdődött számukra. És mások is a nyomdokaikba léptek. Miután elköszöntek Jézustól, Simonhoz mentek, és azt mondták neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvezették Jézushoz. Ő pedig „ráemelte tekintetét” – megint a nézés –, s megváltoztatta a szívét és az életét: „Kéfa, azaz Péter lesz a neved.” Ez a történet a találkozásokról és a tekintetekről szent történet. Számunkra is, akik szintén a részesei vagyunk. Ez az evangéliumi szakasz új életre kelt bennünket. Mivel nem zárult le. Nem tudjuk egyszerűen elfelejteni. Az Úr arra kér minket, hogy legyünk minél többen itt és mindenütt, ahová csak megyünk, annak a sok embernek az érdekében, aki vigasztalásra és üdvösségre vágyik.
Imádság az Úr napján
