Január 10., vasárnap, Urunk megkeresztelkedésének ünnepe

 Iz 55,1–11; Iz 12,2–6; 1Jn 5,1–9; Mk 1,7–11

Ez az ünnep olyan, mintha egy újabb karácsonyt ülnénk, egy újabb epifániát. A Jordán fölött megnyíltak az egek, és a Szentlélek leszállt Jézusra egy galamb képében, mely végre megtalálta fészkét. Isten Hatalma végre megtalálta az otthonát. Nem mintha az Úr Lelke nem lett volna már előbb. Már a teremtéstől kezdve létezett, amikor „Isten Lelke lebegett a vizek fölött” (Ter 1,2); majd pedig jelen volt a szent életű és lelki úton járó emberekben, a prófétákban, az igazakban, a segítő szeretet tanúságtevőiben, úgy Izrael népében, mint a más vallásúak között. Jézusban – születésétől és a napkeleti bölcsek előtt való megmutatkozásától kezdve – azonban a Lélek megtalálja teljes és végleges otthonát. Ebben a pillanatban valami teljes mértékben új és egyedi veszi kezdetét.

Keresztsége után Jézus beszélni kezd. Mondhatni, új hivatással lépett ki a vízből. Keresztsége napján új életre született, új hivatást kapott. Amint megkeresztelték, Jézus kiemelkedett a vízből, és lám, megnyíltak az egek, és egy hang az égből ezt mondta: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” Jézusnak a keresztsége után mondott prédikációja által Isten jön közelebb hozzánk, a békés jövő nem elérhetetlen többé, a remény nem fogyott el, az embert nem tiporják el többé a földön, nem önnön sorsának rabja. Mindegyikünk gyermekké válik, akit szeretnek és féltőn óvnak. Nem kell hogy az Úr tanítványai önellátók legyenek abban az értelemben, hogy csak önnön erejükre támaszkodhatnának, nem kell szomorú önelégültségben, bizalmatlanságban, egymástól félve élniük az életüket. Mindenekelőtt a jóságos Atya gyermekei immár, akiknek sok testvérük van, méghozzá a hitben. És mindannyian szeretve vannak, mi több, mindannyian kedvencei Atyjuknak.

Isten szeretete személyre szóló, egyedi, semmi más célja nincs, mit a vele megélt szeretet. Ez az a jövő, melyet Isten máris jelenné tesz és mindenkinek felajánl, különösképpen azoknak, akiknek az élete minden értékét és fontosságát elveszteni látszik. A keresztény ember soha nem egyke, mert Isten mindenkinek Atyja. Minden egyes megkeresztelt ember fivérekkel és nővérekkel gazdagodik. S ugyanerre kap hivatást is: az lesz a dolga, hogy a testvériséget gazdagítsa, a barátságot tovább szője, a szolidaritást építse. Testvérként élni nem könnyű. Van úgy, hogy egyszerűbbnek tűnik inkább egyedül lenni. A keresztény ember arra kap meghívást, hogy szeretettel nyissa meg mindennapi életét, és ez a szeretet nem más, mint maga Isten. Az élet pedig akkor lesz szentté, amikor hallgatjuk az Urat, amikor a barátság odavezet bennünket a másikhoz, amikor egy magányos idős támogatást kap, amikor a könnyet letörlik, amikor a szegény embert nevén szólítják és segítik, amikor a beteget meglátogatják, amikor a jó szándékú gesztusok eljutnak azokhoz is, akik magányosak, s ezáltal végre ők is azt érezhetik, hogy szeretve vannak. Ma, amikor a keresztelőkútnál gyermekekké válunk, fiakká leszünk, az Úr valamennyiünktől kér valamit: nem nagyszerű beszédeket vagy ígéreteket, hanem csak olyan szívet, amely képes önmagát szeretni, hogy Istentől, a jóságos Atyától tanulva másokat is szeretni tudjon.

Imádság az Úr napján