Iz 55,1–11; Iz 12,2–6; 1Jn 5,1–9; Mk 1,7–11
Ez az ünnep olyan, mintha egy újabb karácsonyt ülnénk, egy újabb
epifániát. A Jordán fölött megnyíltak az egek, és a Szentlélek leszállt Jézusra
egy galamb képében, mely végre megtalálta fészkét. Isten Hatalma végre
megtalálta az otthonát. Nem mintha az Úr Lelke nem lett volna már előbb. Már a
teremtéstől kezdve létezett, amikor „Isten Lelke lebegett a vizek fölött” (Ter
1,2); majd pedig jelen volt a szent életű és lelki úton járó emberekben, a
prófétákban, az igazakban, a segítő szeretet tanúságtevőiben, úgy Izrael
népében, mint a más vallásúak között. Jézusban – születésétől és a napkeleti
bölcsek előtt való megmutatkozásától kezdve – azonban a Lélek megtalálja teljes
és végleges otthonát. Ebben a pillanatban valami teljes mértékben új és egyedi
veszi kezdetét.
Keresztsége után Jézus beszélni kezd. Mondhatni, új hivatással lépett
ki a vízből. Keresztsége napján új életre született, új hivatást kapott. Amint
megkeresztelték, Jézus kiemelkedett a vízből, és lám, megnyíltak az egek, és
egy hang az égből ezt mondta: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik
kedvem.” Jézusnak a keresztsége után mondott prédikációja által Isten jön
közelebb hozzánk, a békés jövő nem elérhetetlen többé, a remény nem fogyott el,
az embert nem tiporják el többé a földön, nem önnön sorsának rabja.
Mindegyikünk gyermekké válik, akit szeretnek és féltőn óvnak. Nem kell hogy az
Úr tanítványai önellátók legyenek abban az értelemben, hogy csak önnön erejükre
támaszkodhatnának, nem kell szomorú önelégültségben, bizalmatlanságban,
egymástól félve élniük az életüket. Mindenekelőtt a jóságos Atya gyermekei
immár, akiknek sok testvérük van, méghozzá a hitben. És mindannyian szeretve
vannak, mi több, mindannyian kedvencei Atyjuknak.
Isten szeretete személyre szóló, egyedi, semmi más célja nincs, mit a vele
megélt szeretet. Ez az a jövő, melyet Isten máris jelenné tesz és mindenkinek
felajánl, különösképpen azoknak, akiknek az élete minden értékét és fontosságát
elveszteni látszik. A keresztény ember soha nem egyke, mert Isten mindenkinek
Atyja. Minden egyes megkeresztelt ember fivérekkel és nővérekkel gazdagodik. S
ugyanerre kap hivatást is: az lesz a dolga, hogy a testvériséget gazdagítsa, a
barátságot tovább szője, a szolidaritást építse. Testvérként élni nem könnyű.
Van úgy, hogy egyszerűbbnek tűnik inkább egyedül lenni. A keresztény ember arra
kap meghívást, hogy szeretettel nyissa meg mindennapi életét, és ez a szeretet
nem más, mint maga Isten. Az élet pedig akkor lesz szentté, amikor hallgatjuk
az Urat, amikor a barátság odavezet bennünket a másikhoz, amikor egy magányos
idős támogatást kap, amikor a könnyet letörlik, amikor a szegény embert nevén
szólítják és segítik, amikor a beteget meglátogatják, amikor a jó szándékú
gesztusok eljutnak azokhoz is, akik magányosak, s ezáltal végre ők is azt
érezhetik, hogy szeretve vannak. Ma, amikor a keresztelőkútnál gyermekekké
válunk, fiakká leszünk, az Úr valamennyiünktől kér valamit: nem nagyszerű
beszédeket vagy ígéreteket, hanem csak olyan szívet, amely képes önmagát
szeretni, hogy Istentől, a jóságos Atyától tanulva másokat is szeretni tudjon.
Imádság az Úr napján
