2Krón
36,14–16.19–23; Zsolt 137 (136); Ef 2,4–10; Jn 3,14–21
Nagyböjti utunk közepén az örömre való buzdítás jelzi,
hogy közeledik a húsvét, amikor feltámadásával Jézus győzelmet arat a halálon.
Ez az igazi örömhír, amit a liturgia elhoz nekünk, megmutatja az élet
legigazabb értelmét. János evangéliuma, amit ezen a napon meghallgattunk, azt
mondja, hogy az élet értelmét faggató kérdésre a válasz a meghalt és feltámadt
Jézus. Nikodémus is így válaszolt erre, amikor fölidézte a Mózes által a
pusztában magasba emelt kígyó történetét, mely megmentette a kígyók által megmart
izraeliták életét: „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják
fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké
éljen.” Már a Bölcsesség könyve is a bölcsességet és Isten szeretetét érezte
meg ebben a jelenetben, amikor a rézkígyót a megváltás jelképeként határozta
meg, hogy emlékeztessen az isteni törvény parancsaira: „Aki odafordult,
megmenekült, nem azáltal, amit látott, hanem általad, mindeneknek megmentője
által” (Bölcs 16,7). A póznára tűzött kígyó János szemében a keresztre
feszített Krisztus jelévé válik, akit az emberiség fölé emeltek. Az evangélista
szerint a „magasba emelt” Krisztus képének nem szomorúságot vagy sajnálatot
kell kiváltania. A kereszt az élet forrása, bőkezű forrás, mely ingyenes,
bőséges és sosem apad el: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött
Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.”
Bárkit is érjenek a mai kígyók mérges harapásai, ha
tekintetét a „magasba emelt” emberre veti, megtalálja gyógyulása módját. Maga
Jézus mondja majd: „Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit
magamhoz vonzok.” Az üdvösség, akár az élet értelme, nem magunkból vagy emberi
hagyományainkból ered. Az üdvösséget ajándékul kapjuk. Az Efezusiaknak írt levelében
Pál így ír: „De a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét
irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is –
így kegyelemből kaptátok a megváltást” (Ef 2,4–5). Visszatér az örvendezés
motívuma, melyre ennek a vasárnapnak a liturgiája emlékeztet minket;
örülhetünk, mint a tékozló fiú, aki hazatértekor ráébred, hogy az ő bűnénél és
gonoszságánál kimondhatatlanul hatalmasabb az Atya szeretete.
Imádság az
Úr napján
