Jn 10,31–42 – Jézus Isten Fiának nevezi magát
Ennek a napnak az evangéliumi szakasza a templomszentelés ünnepéhez kapcsolódik. Tél van, Jézus Salamon csarnokán megy át. A zsidók odalépnek hozzá, és kitartóan kérdezgetik, hogy tisztázza helyzetét. Amikor Jézus pontosan és világosan válaszol: „én és az Atya egy vagyunk”, feldühödnek, és megpróbálják megkövezni. Nemsokára megismétlődik ez a jelenet a főpap házában, és akkor halálra ítélik Jézust. De az útja mintha már előre ki lenne jelölve. Jézus nem tér ki tekintetük elől, hanem annak az embernek a nyugalmával válaszol, aki az Atya akaratát tölti be: „Láthattátok, mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?” Úgy is mondhatjuk, hogy a farizeusok látták ugyan Isten jeleit Jézus műveiben, mégis megkeményítették a szívüket. Nem tudták elfogadni istenségét. És elmondják, miért vádolják Jézust: „ember létedre Istenné teszed magadat.” Nem kockáztatják meg azt a ugrást, amit hitnek neveznek. Jézus természetesen ember, de Isten is. És ez az a misztérium, amit az evangélium kinyilatkoztat: Jézus az igaz Isten és az igaz ember. Ez a misztérium, amit a tanítványok minden korban megőriztek és átadtak nemzedékről nemzedékre, vonatkozik magára az Egyházra is, mely egyszerre ember és Isten műve. Az Egyház maga a jézusi szeretet egy misztériuma. Pál apostol „Krisztus testének” nevezi. Az Egyházon, a szentségeken és az evangélium hirdetésén keresztül mindannyian kapcsolatba lépünk Istennel. Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy az Egyház Krisztus műve vagy még inkább neki magának a „teste”, mely tovább él az időben. A keresztény közösség Jézus jelenlétének szentsége, jele a történelem folyamán. Ezek a kijelentések nemcsak hogy nem állítják meg Jézus ellenségeit, éppen ellenkezőleg, meggyőződnek róla, hogy el kell fogniuk. De ő elmenekül előlük. Ha eljön az óra, maga lesz majd az, aki a kezükbe adja magát. Mégpedig szeretetből.
A Szent Kereszt imádsága
