Jn 8,21–30 – Amikor majd fölmagasztalják az Emberfiát
János evangéliuma még mindig a jeruzsálemi templomban marasztal bennünket, ahol Jézus utoljára, végérvényesen szembeszáll ellenfeleivel. Hallgatói továbbra is makacsul elutasítják tanúságtételét isteni származásáról. Ezt mondja hallgatóinak: „Ti innen alulról valók vagytok, én meg felülről való vagyok, ti e világból vagytok, én nem e világból vagyok.” Ez a kijelentés kinyilatkoztatja Isten rendkívüli irgalmasságát, mely segíti az embereket, hogy megszabaduljanak a gonosztól. Jézus azért szállt alá a lehető legmélyebbre, az emberekhez, hogy fölvigye őket a magasba, Isten egébe. Valóban szakadéknyi távolság feszül az emberek szokásos gondolkodásmódja és aközött, ahogy Isten látja a világot és az egész emberiséget. Isten álma a világról Jézus életének csúcspontján mutatkozik majd meg: amikor meghal a kereszten. Akik keresztre feszítették, azt gondolták, halála az ő győzelmüket jelenti, és Jézus végső vereségét: nem tud többé beszélni, cselekedni. Ez történik a következő évszázadokban is; mindig, amikor a gonosz a hívők ellen támad, akik inkább választják a vértanúságot, mint hogy megtagadják az evangéliumot. Ám ott, a kereszten legyőzetik az önzés, ami gonosz erejével a mélybe húzza a világot, és felmagasztaltatik Isten üdvözítő szeretete. Miközben mi egyre azon vagyunk, hogy magunkat megmentsük, Jézus az egész életét arra tette föl, hogy minket megmentsen: még azon az áron is, hogy a keresztre megy értünk. Ezért mondja mindenkinek, ha még nem is érthetik meg: „Amikor majd fölmagasztaltatik az Emberfia, megtudjátok, hogy én vagyok.” Igen, a halál pillanatában világossá válik, ki Jézus, és miért öltött testet. Először a római százados értette meg a kereszt alatt. Amikor látta, hogyan viselkedik Jézus, egészen az utolsó leheletéig, azt mondta: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt” (Mk 15,39). Voltak néhányan a templomban levők közül is, akik hittek benne, amikor beszélni hallották.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
