Lk 18,9–14 – Példabeszéd a farizeusról és a vámosról
Jézus meg akarja értetni tanítványaival, hogy amikor Isten
elé állnak, az alázatosság lelkével kell tenniük. És figyelmezteti azokat, akik
a magát nem kevés gőggel és beképzeltséggel igaz embernek gondoló farizeus
hozzáállásával fordulnak az Úrhoz. Amilyen könnyű magunkra venni a farizeus
viselkedését, éppolyan nehéz, hogy bűnösnek tartsuk magunkat, akinek szüksége
van a megbocsátásra és az irgalomra. Jézus ezzel a példabeszéddel figyelmeztet
minket, hogy a gőg és a beképzeltség arra indítanak, inkább magunkban, ne
Istenben bízzunk, ugyanakkor keményen és megvetéssel ítéljünk meg másokat. Az
öntelt farizeus tulajdonképpen azért megy föl a templomba, hogy önmagát
dicsőítse Isten előtt. Vele ellentétben a vámos, bár jómódú, és az emberek a
hivatása miatt félve tisztelik, önmagát segítségre és irgalmasságra szorulónak
érzi. Ezért nem jogait érvényesíteni megy föl a templomba, hanem segítséget
kér. Ő, akinek bőséges jövedelme van a munkájából, jobban hasonlít a koldusra,
aki megbocsátásért könyörög. Milyen gyakran viselkedünk mi is úgy, mint a
farizeus! Gondoljunk csak rá, milyen nehezünkre esik bűneink beismerése. Mások
megítélésére viszont mindig készen állunk. De az evangéliumi paradoxon
egyértelmű: aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki megalázza magát,
felmagasztaltatik. Tanuljuk meg ezt az alázatot, mely az Istennel való
találkozás útja, ahelyett hogy magunkat mások fölébe helyeznénk, másokat lenéző
bírák módjára, abban a hitben, hogy ártatlanok vagyunk. A vámos megmutatja,
hogyan kell viselkednünk az Úr előtt: ismerjük be, hogy bűnösök vagyunk, és
azért megyünk hozzá, hogy irgalmát és bocsánatát kérjük.
Előesti
imádság
