Lk 4,24–30 –
Jézus minden emberhez küldetést kapott
Jézus egy akkoriban közkeletű mondással fordul
szülővárosa, Názáret lakóihoz, akiket haragra gerjesztett a falu zsinagógájában
mondott első prédikációja: „Egy prófétát sem látnak szívesen a saját
hazájában.” Személyesen tapasztalja meg ezt. A názáretiek azért nem
fogadják be az evangéliumi igehirdetést, mert úgy döntöttek, nem akarják
elfogadni Jézusnak az életük fölötti hatalmát. Hiszen ő, mondják, éppen olyan,
mint ők maguk; tudják, honnan származik, ismerik a rokonait; nem lehet, hogy odafentről
jön. Pedig ez maga az evangélium titka: egyszerű, emberi szavakból áll, mégis
maga Isten szól általuk. Azokban pedig, akik hagyják, hogy az evangélium
átformálja őket, megjelenik Isten hatalmának tükröződése. A hit azt
jelenti, hogy tekintetünk túljut a látszaton, és képesek vagyunk Isten Lelkére
hagyatkozni, aki az Egyházon keresztül beszél mindazokhoz, akik ma is meghívást
kapnak közénk. Aki szegény és rászorult, aki az élet értelme és a szeretet
koldusának érzi magát, azt képes megérinteni az evangéliumi ige. Ezzel
ellentétben aki telve van gőggel, annak nincsen füle a hallásra, értelme a
megértésre, sem szíve, hogy elteljen szeretettel. Az ilyen ember el van telve
önmagával, és azt hiszi, senkire sincs szüksége. A názáretiek Jézus
válaszán, mely hitetlenségükre derített fényt, annyira felbőszülnek, hogy
megpróbálják a város szélén levő szakadékba lökni. Az irgalmasság evangéliuma
mindig fölbosszantja azokat, akik megszokták, hogy csak magukkal törődjenek.
Isten szeretete kiárad a szegényekre, mint a száreptai özvegy; és a betegekre,
mint a szír Naamán. Aki gazdag, egészséges, nem érzi sürgető szükségét, hogy
segítséget kérjen. Könnyen bezárkózik saját önzésébe, nem törődve másokkal.
Jézus „áthaladt köztük és eltávozott” – írja Lukács. Hiába igyekszünk eltolni
magunktól, az evangélium mindig az örök élet csörgedező forrása marad.
Imádság a
szegényekért
