Iz 50,4–7; Zsolt 22 (21); Fil 2,6–11; Mk 14,1–15,47
Ezen a napon kezdődik a nagyhét, a passió hete. Szent hét, mert középpontjában az Úr áll. Passió, mert Jézust, ezt a szenvedélyes szeretettel és irgalommal teli embert szemléljük. Ő az, akiről Pál apostol írja a filippieknek: „Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Hogyan lehetne semlegesnek maradni azzal szemben, amit látunk és hallunk? Jézus szenvedése, akár az emberek gyengesége és fájdalma, nem színházi előadás, amit a távolból figyelhetünk. Passiója szeretetből vállalt szenvedés. Jézus nem törvénnyel alakít át minket, hanem hatalmas szeretetével. Ezen a héten valójában ő az az ember, akit védeni, óvni, szeretni kell. Nem elég, ha az ember nem csinál semmi rosszat. Nem elég, ha nem piszkos a kezünk, döntenünk kell: szeretjük ezt az embert. Aki nem a szeretetet választja, végül a gonosz cinkosává válik.
Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe. Az emberek mintha megéreznék ezt, és köpenyüket eléje terítik, ahogy a keleti szokás megköveteli az uralkodó érkezésekor. Jézus lába elé terítik az ültetvényekről összeszedett zöld olajfaágakat, mintha szőnyeget terítenének elébe. A „hozsanna” kiáltás (héberül annyit tesz: Segíts!) kifejezésre juttatja, hogy az emberek érzik: megváltásra van szükségük. Jézus úgy lép be Jeruzsálembe, mint az egyetlen, aki meg tud szabadítani sokféle rabságunkból, aki képes bennünket az emberibb és együttérzőbb élethez vezetni. Ám arca nem egy hatalmas, erős ember arca, sokkal inkább egy szelíd, alázatos emberé.
A dicsőséges bevonulás után hat nap telik el, és a keresztre feszített, legyőzött ember arca lesz. Ez a virágvasárnap ellentmondása: egyszerre éljük meg Jézus dicsőségét és szenvedését. Jézus királyi méltósággal vonul be a szent városba, ám az egyetlen korona, amit az elkövetkező órákban a fejére tesznek, a töviskorona lesz. Azok az olajfaágak, melyek ma az ünnep jelei, pár nap elteltével a halálfélelemtől vércseppeket verejtékező Jézus tanúi lesznek majd a kertben, ahová visszavonul imádkozni.
Jézus nem menekül el. Magára veszi a keresztet, és fölviszi a Golgotára, ahol megfeszítik. A halál, ami legtöbbek szemében kudarcnak látszott, valójában diadal volt: az Úrnak szentelt élet logikus beteljesülése. Igazán csak Isten élhetett és halhatott meg ily módon, önmagáról megfeledkezve, önmagát egészen odaajándékozva másoknak. Egy pogány katona veszi ezt észre. Márk evangélista írja: „Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: »Ez az ember valóban az Isten Fia volt«” (Mk 15,39).
Ki érti meg Jézust? A gyermekek. Ők fogadják, amikor belép Jeruzsálembe: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3) – mondta Jézus. Ez történik Péterrel. Sírva fakad, akár egy gyermek, és kezdi megérteni önmagát. Mi is olyanok vagyunk, mint ő. Sírjunk, mint a gyermekek, és könyörögjünk bűneink bocsánatáért. Rendüljünk meg a sok szegény ember láttán, akik keresztjeikkel Jézus szenvedésére és keresztútjára emlékeztetnek minket. Döntsünk úgy, hogy nem menekülünk tovább, és már nemcsak távolról követjük Jézust, hanem a közelében leszünk, és szeretni is fogjuk. Vegyük kézbe az evangéliumot, és szegődjük Jézus társául. Imádkozzunk bizalommal. A kezünkben tartott olajág a béke jele: emlékeztet rá, hogy az Úr békét akar, békét ajándékoz. Ez az olajág elkísér otthonainkba, hogy emlékeztessen rá, mennyire szeret minket Isten. Ő a mi békénk, mert neki nincsenek ellenségei, és nem önmagát menti meg. A szeretet legyőzi a rosszat. Meg akarjuk tanulni ezt a szeretetet? Akarunk a béke emberei lenni, mint Jézus? A szenvedés, a passió az öröm útja. Járjuk végig Jézussal, hogy vele együtt feltámadjunk.
Imádság az Úr napján
