Korunk mártírjaira, az újvértanúkra emlékezünk.
Jn 13,21–33.36–38 – Az árulás megjövendölése
Jézus jól tudja, hogy immár közel az óra. Tudja, hogy Júdás őt elárulni készül. Szívében kimondhatatlan szomorúsággal ezt mondja nekik: „egyikőtök elárul.” Nem elég fizikailag Jézus közelében maradni, ami igazán számít, az a szív közelsége és az ő megváltó tervének befogadása. Élhetünk a tanítványok közösségében, követhetjük a hívő ember életének ritmusát, de ha szívünk nem kapcsolódik szorosan Isten szavához, ha nem gyakoroljuk konkrétan a legszegényebbek iránti szeretetet, ha a testvérek között nem valósul meg az egység, akkor a szívünk lassacskán eltávolodik. Mindaz, ami korábban Jézus iránti szeretet volt, saját magunk és dolgaink imádatává válik. És természetes módon csúszunk le innen az árulásig. A jó és a rossz, a szeretet és a bizalmatlanság közötti harc a szívünkben zajlik. Nem lehetséges kompromisszumot kötni. Júdás megtette. Ezekben a napokban Jézus nem annyira azt kéri, hogy szolgáljuk őt, inkább hogy maradjunk a közelében, kísérjük el, ne hagyjuk egyedül. Ha valamire, akkor arra int bennünket, hogy maradjunk figyelmesek, ne legyünk kisszerűek. Ezt próbálja megértetni a tanítványokkal is. Ők azonban, kezdve Péterrel, nem értik. Túlságosan is el vannak foglalva önmagukkal, hogy engedjék, ezek a szavak megérintsék szívüket. Az árulás pedig épp az olyan szívből fakad, mely képtelen a meghallgatásra. Ha félretesszük az evangéliumot, saját szavaink, saját gondolataink, saját érzéseink kerülnek előtérbe, melyek tele vannak kettősséggel. És akkor arra is képesek leszünk, hogy eláruljuk Jézust. Mindannyiunknak virrasztani kell. Péter és a többi tanítvány is vele maradtak azon az estén, megvallva hűségüket mindhalálig – és néhány nap elteltével előbb magára hagyták, majd megtagadták őt. Ne önmagunkban bízzunk, hanem hagyatkozzunk mindennap az Úr szeretetére és védelmező gondoskodására.
Nagyheti imádság
