Aranyszájú Szent János püspök és egyháztanító (349–407) emlékezete: a bizánci egyházban a leggyakoribb liturgia viseli a nevét.
Lk 7,1–10 – Csak szólj egy szót, és meggyógyul szolgám
Meglepő ennek a római századosnak az emberi és szellemi nagysága. A vének, akik elmennek Jézushoz, hogy előadják a százados kérését, nagy tisztelettel beszélnek megbízójukról. Olyan ember, aki „szereti nemzetünket” – mondják róla Jézusnak (az itt alkalmazott „agapao” igét az újszövetségi írók elsősorban Isten szeretetének kifejezésére használták). Hozzáteszik, hogy saját pénzéből, nagylelkűen támogatta a város zsinagógájának felépítését. Szolgája iránti szeretete példaértékű (úgy bánik vele, mintha a fia lenne). Jézust meghatja ez a mély szeretet.
Miközben útban van a háza felé, a százados elébe küldi a barátait, és megüzeni neki, hogy nem szükséges elfáradnia a házáig. Biztos benne, elegendő, ha Jézus kimond egy szót, és a szolgája meggyógyul. Ráadásul méltatlannak érzi magát, hogy Jézust az otthonában fogadja. Hite azokat a szavakat adja a szájába, melyeket az összes keresztény ma is elmond a szentáldozás liturgiája során: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba. (…) Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám.” Jézus a hívő ember legmagasabb rendű példájaként állítja elénk ezt a pogány századost: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.” Ő, aki arra tanít minket, hogy már egy mustármagnyi hit is elegendő, erről a pogány emberről úgy beszél, mint akinek nagy hite van. Számára elegendő egyetlen szó, hogy végbemenjen a gyógyulás. Jézus az Atya Szava, ő az, aki meggyógyít és üdvözít. Jézus szavai Isten erejét és határtalan szeretetét hordozzák. Boldogok vagyunk, ha legalább egy kicsit rá tudjuk bízni magunkat Isten Szavára – nem zárkózik el előlünk.
Imádság a szegényekért
