Bölcs 2,12.17–20; Zsolt 54 (53); Jak 3,16–4,3; Mk 9,30–37
Jézus és a tanítványok „útjukat folytatva átvándoroltak Galileán”. Márk evangéliumának ezek
a szavai bevezetnek bennünket abba a Galileából Jeruzsálembe tartó utazásba, melynek Jézus
éppen nekivág. Az Úrnak a tanítványaival együtt végigjárt útja az élet útjának szimbóluma,
saját lelki növekedésünk útjáé, valamint azé az úté is, amit minden liturgikus évben bejárunk
az Úrral vasárnapról vasárnapra. Menet közben Jézus beszélget tanítványaival. Ezúttal
azonban nem tűnik Mesternek, inkább barátnak, aki megnyitja szívét legközelebbi barátai
előtt. Nem magányos hős, szükségét érzi, hogy megossza tanítványaival azokat a
gondolatokat, melyek nyugtalanítják a szívét. Így szól hozzájuk: „az Emberfiát az emberek
kezére adják, megölik, de azután feltámad.” Másodszor beszél nekik erről. Mindazonáltal a
tanítványok közül megint nem érti senki Jézus szívét és gondolatait.
Valóban, amikor hazaérnek, Jézus megkérdezi tőlük, hogy miről beszélgettek az úton. Ám
„ők hallgattak”, jegyzi meg az evangélista. A csönd a szégyenkezés jele. Szégyenkeztek
amiatt, amiről beszélgettek. Ez jót tesz. A szégyenkezés az első lépés a megtérés felé, hiszen
abból a felismerésből fakad, hogy távol vagyunk Jézustól és az evangéliumtól. A vasárnap a
megbocsátás napja, hiszen újra odaléphetünk az Úrhoz, aki szól hozzánk, kérdést tesz föl
nekünk és megengedi, hogy ráébredjünk szegénységünkre, bűneinkre.
Az evangélista azt írja: „Leült, odahívta a tizenkettőt”, és ismét elmagyarázta nekik az
evangéliumot. Minden közösségnek össze kell gyűlnie az evangélium körül, hogy
meghallgassa az Úr tanítását, az ugyanis kijavít minket, és képessé tesz rá, hogy befogadjuk
Jézus ajándékba adott érzéseit és gondolatait. „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó,
mindenkinek a szolgája” – mondja Jézus, feje tetejére állítva a világban uralkodó logikát. Az
az első, aki szolgál, nem pedig aki parancsol. Hogy megértsék nézőpontját, megölel egy
gyermeket, és odaállítja a tanítványok alkotta kör közepébe: a gyermek nem csupán fizikai
értelemben kerül a középpontba: ettől kezdve ráirányul a figyelem, a gondoskodás, a szeretet.
Ennek a gyermeknek – vagyis a kicsinyeknek, szegényeknek, gyengéknek – kell a keresztény
közösségek gondoskodásának középpontjában állnia, mert: „Aki befogad egy ilyen gyereket
az én nevemben, engem fogad be.” A kicsinyekben, a védtelenekben, a gyöngékben, a
szegényekben, a betegekben, azokban, akiket elvet és kiszorít a társadalom, valóságosan jelen
van Jézus, sőt maga a mennyei Atya.
Imádság az Úr napján.
