Lk 9,46–50 – Ki a legnagyobb?
„Fölmerült köztük a kérdés, hogy közülük ki a nagyobb.” A tanítványok nem kértek
magyarázatot azzal kapcsolatban, amit Jézus a haláláról mondott. Az önmagukért való
aggodalom sokkal fontosabb volt számukra. A világi gondolkodás gyermekei voltak, mely
jelen van minden nemzedékben. Jézus megérkezett, és a feje tetejére állította ezt a
gondolkodást: „Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a
kereszthalálig”, írja róla Pál apostol (Fil 2,8). Mindennek megélésére elsőként saját maga
szolgáltatott példát, és ebből kiindulva kérte a tanítványokat, hogy a versengés, mások
elnyomása helyett a testvériség, a szolgálat jellemezze kapcsolataikat. Ekkor Jézus a szavak
mellé egy cselekedetet is társít, hogy a tanítványok előtt még világosabbá tegye, mire gondol.
Odahív egy gyermeket, és maga mellé állítja, mintha csak önmagával azonosítaná: „Aki
befogadja ezt a gyermeket a nevemben, engem fogad be. S aki engem befogad, azt fogadja be,
aki küldött.” A mennyek országában, tehát Jézus tanítványainak közösségében is, az a nagy,
aki kicsivé teszi magát, vagyis aki az evangélium gyermekévé válik, aki elismeri saját
gyöngeségét, és egészen az Úrra bízza magát. A gyermeki és a tanítványi lét megfeleltethető
egymásnak. Épp ezért az igazi tanítvány – Jézus szerint – felismeri az Atya kézjegyét, akár a
gyermek. Felismeri „az idők jeleit”. Tudja, hogy minden jó cselekedetnek Isten áll a
hátterében, bárhol történjék, és bárki hajtsa végre, még ha az illető nem tartozik is a
tanítványok közösségéhez. Nem csak Jánosnak mondja Jézus, hanem minden kereszténynek,
aki nem értékeli kellőképpen a jót, vagy ami még rosszabb, megtiltja a jó cselekedet véghez
vitelét azoknak, akik nem tartoznak a tanítványok szűk köréhez: „Ne tiltsátok meg! Mert aki
nincs ellenetek, az veletek van.” Fontos lecke ez, emberi bölcsességből is. Képessé teszi Jézus
tanítványait arra, hogy felismerjék a Szentlélek működését az emberi történelemben.
Imádság a szegényekért
