Sir 47,2–13. Dávid dicsérete
Sirák fia könyvének ez a része azok közé a fejezetek közé tartozik, amelyek az „atyák” dicséretét tartalmazzák. Olyan, mint egy bölcsességi elmélkedés, amely megmutatja, hogy Dávid az Isten választottja volt, akire az Úr rábízta népével kapcsolatos szeretettervét. Isten küldöttei által folyamatosan belép a történelembe. Akkor ismerhetjük fel őket, ha lelki szemmel tekintünk rájuk, vagyis ha figyelmesen, a Szentlélektől vezérelve olvassuk a prófétákat, akiknek szavai által Isten szól hozzánk. Egyedülálló dolog, hogy Isten látszólag eltekint küldötte vétkétől. A szöveg nem annyira a fiatal Dávidot magasztalja, aki hite révén legyőzte az óriás Góliátot, Izrael népének rettegett ellenségét. Dávid itt elsősorban olyan emberként jelenik meg, aki zsoltáraival Isten dicséretét énekelte: „Teljes szívéből dicsérte az Urat, szerette Istent, aki őt alkotta”. A hívek a keresztény hagyomány szerint mind a mai napig a zsoltárok csodálatos imádságaival dicsérik az Urat. A magasztalás kiterjed arra is, hogy Dávid szervezte meg az istentisztelet rendjét. „Fényt adott az ünnepségeknek, és szépekké tette az évenként visszatérő ünnepeket azzal, hogy magasztalták az Úr szent nevét, és már hajnalban dicsővé tették Isten szentélyét.” Ezek a szavak elgondolkodtatnak bennünket azzal a szépséggel kapcsolatban, melynek tükröződnie kellene a mi ünnepeinkben, a keresztény közösség imádságaiban is. Arra is intenek minket, hogy méltóvá, széppé tegyük templomainkat, szentélyeinket, azokat a helyeket, ahol az Istent imádjuk. Szép és mély értelmű a bizánci hagyomány, amely úgy fogja fel és úgy építi a templomokat, mint Isten országának e világi előszobáit, a paradicsom kezdetét. A templomokban mi is élő kövekké válunk, és közös örömben dicsérjük az Urat.
A Szent Kereszt imádsága