1Kir 8,22–23.27–30. Salamon imája
Salamon imája a templom felszentelésének legmagasztosabb pillanata. Miután dicsőítette az Urat, amiért Nátán próféta szavai által kiválasztotta Dávid házát (2Sám 7), Salamon azzal az imával fordul Istenhez, amit a latin liturgia még ma is használ a templomok felszentelésekor. Az ima nem az üresség, hanem a magasság, Isten felé fordul. Salamon valódi közbenjáróként arra kéri az Urat, hogy váltsa valóra Dávidnak tett ígéretét. A templom megépítésével kapcsolatban álmélkodva kérdi, hogyan lehetséges, hogy Isten a földön lakjék: „Hiszen ha az ég s az egek egei sem tudnak befogadni téged, mennyivel kevésbé e ház, amelyet építettem?” De Isten azt ígérte népének, hogy mellette lesz az idők végezetéig. A templom Isten lakhelyévé válik, az irgalom helyévé, ahol a nép megszólíthatja Istent, ahol biztos lehet abban, hogy Isten meghallgatja. Ez a hely menedéket nyújt az Úrhoz menekülőknek, itt még az idegen is védelemre talál. Salamon hét kérést sorol föl imájában, mintha Izrael népe egész életének helyet akarna biztosítani a templomban. Erre a helyre tette lakhelyét az Úr, így aki itt keres menedéket, üdvözül. Jézus pontosan ebben a perspektívában jelenik meg, amikor Isten lakhelyének valódi és végérvényes templomaként mutatkozik be. Salamon építménye annak a templomnak az előképe, amit maga Isten alkotott, mikor „az Ige testté lett, és közöttünk lakott” (Jn 1,14). Jézussal elérkezik az idők teljessége, Isten végérvényesen lakást vesz az emberek között, az emberek pedig végérvényesen Isten gyermekei lesznek. Jézus a kő, melyet az építők félredobtak, s akit Isten új és örök templomának szegletkövévé tesz az emberek között.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
