Ez 16,1–15.60.62–63. Isten hűsége a népével kötött szövetséghez
Nehéz időkben a hívő embernek szüksége van arra, hogy emlékezzen Isten szeretetteljes jelenlétére az élettörténete során, újra átgondolja, újra megértse azt. Ezekiel próféta itt Jeruzsálemhez szól, hogy ébredjen tudatára annak, mi volt kezdetben. Születésekor „kitették a nyílt mezőre”, az övéi nem vettek róla tudomást. Izraelt az Úr vette fel a földről, gondoskodott róla, nevelte és felékesítette. Apró részletekbe menően írja le, hogyan gondoskodott az Úr a népéről, mintha azt hangsúlyozná ezzel, hogy Isten még annál is sokkal többet tett, mint amit egy király tudott volna tenni a gyermekeiért. „Ám te elbíztad magad szépséged miatt, parázna lettél; paráznaságra adtad magadat minden arra menőnek, hogy az övé légy.” Amikor az ember megfeledkezik eredetéről, az Úr szeretetéről, aki segítette, növelte, akkor a saját büszkesége győzedelmeskedik, olyanok nyomába szegődik, akikről azt hiszi, kielégítik majd az elvárásait. Nem tudja, hogy az Úr nélkül elveszítjük mindazt, amit ő felépített bennünk és értünk. Sajnos számos helyzetben így döntünk, amikor a világ illúziói és a könnyen elért siker ígérete vezetnek. Ilyenkor eltávolodunk az Úrtól és a néptől, amelybe Isten helyezett minket. Isten hűsége azonban lehetővé teszi mindannyiunk számára, hogy miután a magunk feje után mentünk, újra megéljük azt a szeretetet, ami egyedül képes széppé és értékessé tenni az életünket: „Megújítom veled a szövetséget, és megtudod, hogy én vagyok az Úr, azért, hogy emlékezzél és szégyenkezzél, szégyenedben ne tudd kinyitni a szád, amikor majd megbocsátok mindent, amit tettél.”
A Szent Kereszt imádsága
