Ez 36,23–28. Megszentelni az Úr nevét
A próféta elénk tárja Istennek az ő népéhez intézett szavait: „Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért a népek között, amelyet megszentségtelenítettek közöttük.” Izrael bűnös viselkedése Istent is érinti, elcsúfítja, bemocskolja őt. Isten maga avatkozik be majd, megtisztítva Izraelt, Isten szentségének és szent nevének tanújává téve. A Miatyánkban Jézus erre tanít: „Szenteltessék meg a te neved.” Isten nevének megszentelése nem más, mint részt venni az ő szentségében, közösségre lépni vele, aki mindenható és irgalmas Úr. Isten azt akarja, hogy részesei legyünk szentségének, ugyanakkor ez nem elkülönülés amiatt, hogy ő nem egy velünk, hanem szeretet- és életközösség. Véghez visz néhány olyan tettet, amelyek megmutatják Isten szeretetét szétszóródott népe iránt, amelynek nincs földje, pedig az az Istennel kötött szövetség jele. „Kivezérellek benneteket a népek közül, összegyűjtelek minden országból és visszaviszlek saját földetekre” – íme Isten első szeretetgesztusa, a szétszóródásból összegyűjt, a szétszóródott népet egységben újjáalkotja. „Akkor majd tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól”: az Úrral való találkozás néppé tesz és megtisztít a bűntől, amely elválaszt Istentől és a felebarátainktól. Végül így szól: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek.” Szükségünk van rá, hogy megtisztuljunk gondolatainkban, érzéseinkben, cselekedeteinkben, amiket végbeviszünk, mert szívünk időnként kővé válik, keménnyé a többiekkel szemben, a fájdalom, a szenvedés, a szegények láttán. Az Úr szavával új szívet, hússzívet ad nekünk, az övéhez hasonló szívet, mely képes az együttérzésre és az irgalomra.
Imádság az Egyházért
