Ez 28,1–10. A próféta Tírusz fejedelme ellen szól
Ezekiel figyelmeztet: „Szíved felfuvalkodott, s azt mondtad: »Isten vagyok,…« Noha ember vagy, nem Isten…” Miben áll ez a bűn tehát? A város, jobban mondva lakóinak szíve telis-tele van kevélységgel, amit hatalommániájuk és a kereskedelem által felhalmozott gazdagságukkal való elégedettségük is megalapoz. Éppen ez a logika okozza a megannyi igazságtalanságot és egyenlőtlenséget, melyek elkerülhetetlenül konfliktusokhoz és háborúkhoz vezetnek. Isten nem tűrheti, hogy a világot a gazdagok és hatalmasok gőgje uralja. A Magnificatban azt énekeljük, hogy Isten „a kevélykedőket széjjelszórta, hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt; az éhezőket minden jóval betölti, a gazdagokat elbocsátja üres kézzel”. A prófétai szó súlyos figyelmeztetésként hat: azokat az embereket, akik csak saját érdekeiket nézik, és azt képzelik, hogy urai mások életének és a föld javainak, „letaszítják a gödörbe”, megalázzák. Ebben mutatkozik meg, kik vagyunk valójában, és az, amit fel kellene ismernünk magunkról: szegény és gyenge emberek vagyunk csupán, nem pedig mindenható istenségek. Ezekiel kétszer is elismétli ezt, hogy figyelmeztessen bennünket. Tudja, hogy mindenki szívében gyökeret vert a kísértés, hogy Isten helyébe állítsa önmagát, a mindenhatóság érzésének mámorában. Valójában törékenyek, gyöngék és halandók vagyunk. A világjárvány idején talán mindannyian rájöttünk, hogy törékenyek vagyunk, fájdalmak érhetnek bennünket és meg is halhatunk. Sem a gazdagság, sem az önhittség, sem a hatalom nem fog megmenteni minket. Kezdjük el ismét alázattal szemlélni saját életünket, hogy ne engedjünk a hatalomvágy és a gazdagság kísértésének, melyek oly sok baj, igazságtalanság és nyomorúság okozói a világban.
Imádság a szegényekkel
