Ez 34,1–11. Izrael pásztorai
A pásztor képe nagyon gyakori a korabeli Palesztinában. A Biblia sűrűn használja, hogy érzékeltesse vele azok felelősségét, akiknek vezető, kormányzati szerepük van, nemcsak vallási téren, hanem a társadalomban is. A próféta kemény szavakkal ostorozza azokat, akik felelősséget viselnek a közjó iránt, és közben saját személyes érdekeiket helyezik előtérbe: „Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették! A pásztoroknak nem a nyájat kell-e legeltetniük?” A kérdés nekünk is szól. Mi ugyanis mindannyian valamiképpen pásztorok is vagyunk, azaz felelősek a többiek iránt, kezdve a gyöngéken, ahogyan a próféta is hangsúlyozza: a sebesült és eltévedt bárányokon. Milyen sok a gyönge, gyámoltalan férfi és nő, a beteg, akit megsebeztek, aki eltévedt! Gyakran csak magunkkal vagyunk elfoglalva. Úgy érezzük, a világ igazságtalanul bánt velünk, megfeledkezve arról, hogy mások sokkal többet szenvednek nálunk. De ha mi, Jézus tanítványai nem törődünk gyengébb, szegényebb és elhagyott testvéreinkkel, akkor ki fogja gondjukat viselni? János evangéliumának tizedik fejezetében Jézus is úgy mutatkozik meg, mint Jó Pásztor, aki ismeri juhait, nevükön szólítja, vállára veszi, ápolja és gyógyítja őket. Jézus számára nem egyeztethető össze, hogy valaki pásztor és zsoldos katona. Vagy pásztor valaki, és akkor másokért él, kezdve a szegényeken és a gyengéken, vagy zsoldos, olyan ember, aki csak a maga érdekét tartja szem előtt. Nem kerülhetjük meg a kérdést: jó pásztorok vagyunk? A pásztor a nyájáért él, gondoskodik juhairól, elsősorban a sebesült és eltévedt juhokról, így teremt egységet és harmóniát. Az Úr pedig számonkéri majd őket rajtunk, Máté evangéliumának gyönyörű huszonötödik fejezete szerint. Mindnyájunkat, hívőket és nem hívőket a szegények, az élet megsebzettjei, a megalázottak, az utolsók iránti szeretetünk alapján ítélnek majd meg.
Imádság a szentekkel
