Ez 1,2–5.24–28. Ezekiel meghívása
A liturgia mától kezdve pár napon át Ezekiel próféta könyvének néhány szakaszát ajánlja figyelmünkbe. Nagyon keveset tudunk róla. Nős ember volt, papi család sarja, aki a jeruzsálemi templom környezetében nevelkedett, de azután a babiloni diaszpórában teljesítette prófétai szolgálatát. Ebben a helyzetben a próféta feladata az volt, hogy segítsen Izrael népének újra megérteni az Istennel való szövetséget. Ezekiel új körülmények között, Izrael új történelmi helyzetében kapja a hivatását. Isten benne van az emberi történelemben, azon belül beszél, hogy lehetségessé tegye a szabadulást olyan helyzetekben is, amelyekben lehetetlennek látszik, mint itt a száműzött nép esetében. Az első fejezeteket olvassuk. Isten olyan módokon szól a prófétához, ahogyan jellemzően máskor is: szélviharban (emlékezzünk a pünkösdre), felhőben (ahogyan Izraelt kísérte a sivatagban), tűzben (mint a Sínai-hegyen). A nehéz időkben Isten nem rejtőzik el, előkészíti jövetelét, mert nem hagyja el a népét. Ő, aki a jeruzsálemi templomban lakott (és Ezekiel, aki pap volt, jól tudta ezt), most itt, a száműzetésben mutatkozik meg. A prófétának ezért kell különböző képekkel leírnia a jövetelét: négy emberi lény, akiknek azonban állatokhoz hasonló vonásaik vannak (később kerubként írja le őket, vö. 10,1), aztán a kocsi, az égbolt, amelyen nyugodott a trón, amelyen Isten dicsősége ült, látható valójában. Az egész teremtett világ, emberek, állatok, égbolt, mind részei voltak ennek a felvonulásnak, mintha azt mondaná ezzel, hogy valami különleges, teljesen új dolog történik. Ezért van az, hogy a próféta nem tud megállni az Úr dicsősége előtt: „Láttam, s arccal a földre borultam, és valakinek a hangját is hallottam, aki beszélt.” Ez hát Isten e felvonulásának értelme: szólni akar a prófétához, ezért neki látnia kell, be kell fogadnia.
Imádság a szegényekért
