Szent Lőrinc diakónus és vértanú emléknapja (†258), aki a szegényekben látta az Egyház igazi kincsét. Emlékezzünk meg mindazokról, akik a szegényeket szolgálják az evangélium nevében.
Ez 9,1–7.10,18–22. Az igazak megmenekülnek a pusztulásból
Két részből áll a mai olvasmány, melyek a 9. és a 10. fejezetből valók, és Ezekiel két látomását beszélik el. Az első hírnököket állít elénk, akik azért érkeznek, hogy a bűnös várost megbüntessék; ám lesznek, akik megmenekülnek ettől. A második az Úr dicsőségét mutatja meg, amint kilép a megszentségtelenített templom falai közül. Saját szemével látta a próféta mindazt a pusztítást, amit a babiloni hadsereg végbevitt Jeruzsálem utcáin. Most pedig a száműzetés szenvedéseit éli meg népével együtt, Isten szemével figyelve mindazt, ami Cidkija király szívének keménysége miatt a várost sújtja. A próféta által kínált leírás kegyetlen és drámai. Ezekiel hat férfiról szól a látomásában; azért küldték őket, hogy elpusztítsák a várost és eltávolítsák mindazokat, akik hagyták, hogy hatalmába kerítse őket a gonosz. Senki sem menekülhetett meg, kivéve azokat, akik a béke és az igazság után sóvárogtak, és nem lettek hűtlenek az Istennel kötött szövetséghez. Ezért van köztük egy hetedik küldött, aki fehérbe öltözött, jelezve ezzel is az Istenhez való közelségét; ő azt a feladatot kapta, hogy járjon a többiek előtt, és jelölje meg a tau betű jelével mindazokat, akiknek az életét meg kell kímélni. Ez a betű felidézi bennünk azt a jelet, amelyet Isten Káinra tett, hogy ne lehessen meggyilkolni (Ter 4,15). A keresztény lelki hagyományban a tau – ami olyan, mint egy kereszt – Jézus jelévé válik, aki megmenti mindazokat, akik engedik, hogy szeretete magával ragadja őket. Az Úr nem adja meg magát a gonosz erejének. A „dicsőség”, vagyis a látható jelenléte, amit a próféta a templomban szemlélt, most eltávolodik a várostól is, ahogyan ezt a 12. fejezet vége elbeszéli. Isten jelenléte nélkül a város elveszti azt az értelmét, hogy a népek egységének, a szövetségnek a helye.
Imádság a szentekkel
