Az Úr Tábor hegyi színeváltozásának ünnepe.
Megemlékezünk az 1945-ben történt hirosimai atomtámadás áldozatairól..
Lk 9,28b–36. Jézus színeváltozása
A színeváltozás hegye, amelyet a hagyomány később Tábor hegyével azonosított, minden spirituális út példájaként jelenik meg előttünk. Elképzelhetjük Jézust, aki minket is hív, hogy magával vigyen a hegyre, ahogyan a három tanítvánnyal, a barátaival tette, hogy vele együtt éljék meg az Atyával való bensőséges közösségének tapasztalatát. Vannak olyan bibliamagyarázók, akik szerint olyan spirituális élményt ír le ez a jelenet, amely mindenekelőtt Jézust érintette: mennyei látomás, amely a színeváltozást eredményezte benne. Ez a feltételezés lehetővé teszi számunkra, hogy mélyebben megragadjuk Jézus spirituális életét. Olykor megfeledkezünk róla, hogy neki is megvolt a maga spirituális útja, ő is felment a hegyre, ahogy Ábrahám és később Mózes, Illés és minden hívő ember. Ez azt jelenti, hogy Jézus is szükségét érezte annak, hogy „felmenjen” az Atya felé, találkozzon vele. Igaz, hogy az Atyával való közösség maga a létezése volt, az egész élete, napjai kenyere, küldetése lényege, a szíve mindennek, amit tett; de talán neki is szüksége volt olyan pillanatokra, amikor ez a bensőséges kapcsolat a maga teljességében megjelenik. A tanítványoknak bizonyára szükségük volt rá. Tábor hegye tehát a kommunió, az eggyé válás különleges pillanatainak egyike volt, amelyeket az evangélium Izrael népének egész történetére rávetít – erről tanúskodik Mózes és Illés jelenléte, akik „beszélgettek vele”. Jézus nem egyedül élte át ezt a tapasztalatot, hanem bevonta három legközelebbi barátját is. Jézus személyes életének egyik legjelentőségteljesebb pillanata volt ez, és azzá vált a három tanítvány és mindenki számára, aki engedi, hogy magával vigye a hegyre. Az Úrral való közös életben, az imádságban, a Szentírás hallgatásában mindig arra kapunk meghívást, hogy változtassuk el színében saját életünket és a körülöttünk lévő világot.
Előesti imádság
