Október 30., évközi 31. vasárnap
Bölcs 11,22–12,2; Zsolt 145 (144); 2Tesz 1,11–2,2; Lk 19,1–10
Jézus arra tanít minket, hogy figyelmes szeretettel nézzünk magunk köré, amely nem ítélkezik, nem vesz semmit magától értetődőnek, és mindig talál okot a reményre. Zakeusról senki nem feltételezett semmi jót: gazdag ember volt, ma azt mondanánk, „megvalósította önmagát”, még ha nem is becsületes úton. Alacsony is volt, kis termetű, talán szűkkeblű is, akinek csak a saját dolgai jártak a fejében, a saját ügyeivel volt elfoglalva, gátlástalanul halmozta fel javait, bizonyára még lopott is. Jézus azonban az Isten fia, aki „minden létezőt” szeret, és semmit nem vet meg abból, amit teremtett. És Jézus akkor Isten-szemeit Zakeusra emelte, megvetés nélkül, csak szeretettel. „Ma a te házadban kell megszállnom.” Ez az örömhír Zakeusnak, ez az ő evangéliuma, és a miénk is, mert ezek a szavak azt juttatják eszünkbe, hogy nekünk is szükségünk lenne arra, hogy Jézus a mi házunkban, a mi szívünkben, a mi életünkben szálljon meg. Ezt mondja el nekünk az Úr minden vasárnap, amikor mi is felmászunk arra a fügefára, ami nem más, mint az Oltáriszentség liturgiája.
Lakoma, amire az Úr terít meg, hogy megszálljon a szívünkben. Mindannyian kicsit Zakeusok vagyunk, és Jézus mindannyiunkhoz szól: „Ma a te házadban kell megszállnom.” Jézus semmit nem ró fel Zakeusnak: „elnéző volt az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak”. Nem ítélkezik felette, elmegy hozzá, és kéri, hogy vacsorázzanak együtt, kéri, hogy ossza meg vele az életét úgy, ahogy van, a bűneivel együtt, mert meg akar neki bocsátani. Lehet, hogy Isten még arra vár, hogy beengedjük a szívünkbe, és velünk vacsorázhasson. A vele való találkozás örömében pedig nem nehéz „vagyonunk felét a szegényeknek adni, és ha valakit valamiben megcsaltunk, négyannyit adni helyette”. A dolgokhoz, a gazdagsághoz való ragaszkodás annak a bizonyítéka, hogy még nem fogadtuk be Istent a házunkba.
Az evangéliumban hallunk egy gazdag emberről, aki szomorúan távozott Jézustól, mert nem akart megválni a javaitól. Zakeus ellenben „boldogan” fogadja Jézust. Annak öröme ez, aki rádöbben, hogy az életben az igazi kincs a szeretet, és Zakeussal együtt tudja mondani: „vagyonom felét a szegényeknek adom”. Zakeus mértéket szab az életében. Felméri saját helyzetét, és úgy dönt, hogy onnan indítja el a változást. Mindennap, amikor eljön az Úr, hogy velünk legyen, mindenkinek választania kell, és meg kell találnia a saját mértékét, hogy megváltozzon, és az Úr szemével nézzen a világra és az emberekre.
Imádság az Úr napján
