Ef 1,1–10. Kiválasztott minket, a világ teremtése előtt
Ma az Efezusiaknak írt levél elejét olvassuk. Pál egy imádság formájába ültetett párbeszéddel indítja a levelet, amit ő és az efezusiak Isten elé helyeznek. Egyetlen, nagyon hosszú rész a harmadiktól a tizenkettedik versig, amely az „áldás” szó körül forog: Isten az, aki megáld, és az is, aki áldott. Pál apostol ámulatának akar hangot adni, hogy mindannyian részesei vagyunk Isten szeretete misztériumának. Az efezusi keresztényeket „szenteknek, Krisztus Jézusban hívőknek” nevezi, ahogyan a kolosszeieket is (Kol 1,2). A „szent” kifejezés nem az efezusi keresztények erkölcsi nagyságára utal, sokkal inkább arra, hogy ténylegesen el vannak választva a világtól, mert az Úrhoz tartoznak. Szentek, mert testvéri közösségben élnek egymással. Ez a szentség mindenekelőtt Isten ajándéka. Az ő áldása von be minket a vele és a többi emberrel való közösségbe. Ezért kell Istent azonnal áldani, mert „a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket”. Szüntelenül áldanunk kell az Urat, amiért beleírt miket az üdvtervébe, amit az egész világegyetem számára gondolt ki. Az apostol megnevezi a Szentháromság három személyét, akik együtt munkálkodnak mindenki üdvéért. Általában mi kérjük Istentől az áldást, itt pedig az apostol áldja az Atyát a szeretetért, amivel szeretett minket, és szeret ma is. Szeretete áldás mindannyiunk számára. Az apostol emlékeztet bennünket arra, hogy Isten az örökkévalóságtól kezdve kiválasztott minket Krisztusban, vagyis az Egyház tagjaivá választott. Isten soha nem gondolt Krisztusra az Egyház nélkül, ahogy ránk sem gondolt soha közösség nélkül, csakis az egyetemes üdvösség távlatában. Ez az egész emberiség és a teremtett világ üdvösségének misztériuma, az apostol pedig arra hív minket, hogy szemléljük ezt a világot, és áldjuk érte az Urat.
Imádság az Egyházért
