Ef 1,15–23. Krisztus győzelme és felsőbbsége
A Szentírás tanulmányozása révén az efezusiak megérthetik, „milyen reményre hívta meg őket” az Úr, vagyis milyen magasztos a hívő ember célja. Az apostol tisztában van azzal, hogy „milyen gazdag az a felséges örökség”, amely a hívők szívébe kiárad. A régi és a mai korok híveire egyaránt. Az Úr ránk is kiárasztotta kegyelmét, irgalmát és szeretetét, az agapét. Mi sajnos olykor elfeledkezünk erről, pontosabban nem élünk vele. Így fékezzük Isten szeretetének erejét és az átalakulást, aminek révén a világ a feltámadt Krisztus képére formálódik. Pál a „szentekre”, az egyetemes, égi és földi Egyházra emeli a tekintetét: az angyalokra és azokra az elhunytakra, akik már osztoznak az isteni dicsőségben és azokra is, akik a szegények és a gyengék iránti szeretet által egyesítve, egy nagy népként tartanak velünk a cél felé. Mindnyájunkat fölvértez Isten hatalma, mely a legteljesebb módon Jézus feltámadásában nyilvánult meg: Isten legyőzte a halált, és új életre keltette a hívőket. Az apostol az Egyházról mint Krisztus testéről beszél: ez az egyetemes Egyház, a látható és a láthatatlan Egyház. Krisztust a mindenség és az Egyház fejének is hirdeti, de a kettő közül csak az Egyházat mondja egyben testének. Egyedül a hívek közössége (és azok, akik titokzatos módon kötődnek hozzá) van ilyen kiváltságos viszonyban az Úrral: csakis benne él és hat ennyire tisztán és valóságosan a Feltámadott uralma. Ennek a kapcsolatnak a meghatározására az apostol a „teljesség” kifejezést használja. Az Egyház, tagjainak minden korlátja ellenére, bőven részesedik a benne élő Krisztus teljességéből. Nem tagjai okán szent, hanem mert Krisztus lakik benne.
Előesti imádság
