Fil 2,1–4. Krisztus példája
Pál apostol Filippi keresztényeihez fordul, és lelki „erőforrásaikra” hivatkozik négy feltételes mondatában, amelyek a Krisztusban megélt testvéries élet szépségéről szólnak: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet”. Az apostol itt a filippiekhez intézett kérésének egyik központi témáját érinti: az egység és az életszentség csak úgy érhető el, ha mindannyian Jézus felé fordítjuk tekintetünket, és magunkba fogadjuk „ugyanazt a lelkületet”. Az az igazán keresztény ember, aki szívét Jézus érzéseihez, elméjét Jézus gondolataihoz, életét Jézus életéhez alakítja. A tanítvány mindenben a Mester nyomdokain halad, követi, hallgatja, és ez mindig így marad. Jézus kiüresítette önmagát, életét meghatározza a kenózis: ő, aki Isten volt, megalázta magát egészen a szolgaságig, elfogadta még a halált is, a kereszthalált, és végig hűséges maradt ahhoz a választásához, hogy szereti és így váltja meg a világot. Azt, hogy Jézus lealacsonyította önmagát, és szolgai alakot öltött, nem hamis alázatból tette. Sokkal inkább az emberek iránti hatalmas, túláradó, határtalan szeretetből. Ezért a szeretetért, amely mélyen lealacsonyította, Isten felmagasztalta Jézust, megszabadította a halál kötelékeitől, és befogadta őt a mennybe. Jézus nevében mindenki meglelheti az üdvösséget. Az apostol meghívása nagyon is konkrét: mint valami szabály, amely irányítja a hívő életét, mindenkire kiterjed, és arra ösztönöz, hogy másokat különbnek tartson magánál. Konkrét szabály ez, ami a boldogsághoz vezet: jobban megismerjük általa felebarátunkat, és ahhoz is hozzászoktat, hogy figyeljünk másokra, hogy senkit ne nézzünk le, ahogy gyakran tesszük. Amikor oly könnyen keressük a másik szemében a szálkát, és közben nem látjuk meg a sajátunkban a gerendát. Kövessük Jézust, aki a legnagyobb, mégis szolga lett, hogy naggyá tegyen minket. Mert az a nagyobb, aki naggyá tesz másokat.
Imádság a szegényekért
