A kánai Szent Simon apostol, a zelóta, valamint Szent Júdás Tádé apostol emléknapja
Lk 6,12–19. A tizenkettő kiválasztása
Az Egyház ma Simon és Júdás apostolokra emlékezik. Simont zelótának is nevezték. Feltehetőleg azért, mert tagja volt annak a buzgó Róma-ellenes csoportnak, amelyik az erőszaktól sem riadt vissza. A hagyomány szerint Szamáriában és Mezopotámiában hirdette az evangéliumot, és Perzsiában halt meg. Júdás, más néven Tádé (ami nagylelkűt jelent) az az apostol, aki az utolsó vacsorán kérte Jézust, hogy csak a tanítványoknak nyilatkoztassa ki magát, a világnak ne. Neve utolsó helyen szerepel az apostolok névsorában. A hagyomány szerint ő a szerzője annak a névtelen levélnek, amit a zsidó vallásból áttérteknek címeztek. Életéről szinte semmit sem tudunk. Ettől azonban nem kevésbé fontos, mint a többiek. Az Egyházban nem a közismertség számít, hanem az Úrral és a testvérekkel való közösség. Az olvasott evangéliumi szakasz nem a feladataik közti különbséget hangsúlyozza, hanem azt a legfontosabb tényt, hogy mindannyian Jézus mellett vannak. Egyáltalán nem illik a helyzethez, hogy arról vitatkoznak, ki közülük a legelső. Sajnos ez a keresztény közösségen belül is gyakran előfordul. Persze nem az, hogy ki lehet az első a szolgálatban, hanem inkább az, hogy ki jelenjen meg nyilvánosan, és legyen a főszereplő. Az egyetlen elsőbbség, amire rá kell találnunk: a szeretet és az ebből következő nagylelkű és ingyenes szolgálat. Az evangélista hangsúlyozza a névsorolvasást. Jézus mindenkit a nevén szólít, Simont és Júdást is. Közvetlen, név szerinti hívása teszi őket tanítványokká, majd apostolokká, akik az evangélium hirdetését kapták küldetésül. Ebből a közös elhívásból születik meg köztük a testvériség. Ezért mondhatja Jézus, hogy a kölcsönös szeretet az, ami miatt mások fölismerik, hogy az ő tanítványai. A név a bibliai gondolkodásban nemcsak hasznos eszköz arra, hogy meg lehessen szólítani valakit, sokkal több annál: árulkodik az illető történetéről, életéről, szívéről.
Imádság az apostolokkal
