Gal 3,1–5. A hit szavainak hallgatása mentette meg őket
Aki a Megfeszítettre tekint, az megóvja magát a meggondolatlan tettektől, mert megérti, hogy micsoda távolság választja el a jézusi szeretettől, ettől a nem mindennapi, határtalan szeretettől, mely Jézust arra vitte, hogy életét adja értünk. Ennek a halálnak a titkával szembesülve hogyan is gondolhatjuk, hogy bennünket majd a saját tetteink fognak üdvözíteni? Ez olyan, mintha össze akarnánk hasonlítani szánalmas cselekedeteinket Jézus emberek iránti szeretetével, a népek üdvösségéért való aggodalmával. Ki az közülünk, aki a kereszthalálig képes volt szeretni? Pál figyelmeztet rá, hogy ha elfeledkezünk a megfeszített Jézus Krisztus szavairól, újra a gőg kerekedik felül, és elvakít bennünket: csak saját tetteinket látjuk majd, nem pedig Isten túláradó szeretetét. Az evangélium hirdetése tette lehetővé, hogy a keresztények munkálkodjanak a világban. Ezért kérdezi az apostol: „…a törvény szerinti tettek által kaptátok-e a Lelket, vagy úgy, hogy a hitet elfogadtátok?” A szívünket betöltő Szentlélek munkálkodik a hívőkben, őáltala vagyunk képesek „nagy tettek” végrehajtására. Maga Jézus mondja tanítványainak: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz…” (Jn 14,12) Ezt a tanítást ma is meg kell fogadnunk. Olyan korban, mint a mostani, amikor az igehirdetésnek meg kell újulnia, rendkívül fontos, hogy a hívek engedjék, hogy a Szentlélek nagy dolgokat vigyen végbe. Csak így érthetik meg, milyen hatalmas Isten emberek iránti szeretete, aki saját fiát adta a mi üdvösségünkért. Antiochiai Szent Ignác, amikor láncra verve Rómába vezették, hogy mártírhalált haljon, így írt a rómaiaknak: „A kereszténység, amikor gyűlöli a világ, nem a meggyőzés műve, hanem a nagyságé.”
Imádság az Egyházért
