Sir 35,15b–17.20–22a; Zsolt 34 (33); 2Tim 4,6–8.16–18; Lk 18,9–14
A templomban imádkozó farizeus és vámos szimbolikus története megmutatja, hogy kétféleképpen állhatunk az Úr előtt. Lukács evangélista, miután a szegény özvegyasszonyról szóló példabeszéddel bemutatta, hogy milyen fontos állhatatosnak lenni az imádságban, most arra helyezi a hangsúlyt, hogy hogyan kell viselkedni Isten előtt. Már a legelején elárulja, miért mondta el Jézus ezt a történetet: „Az elbizakodottaknak, akik meg voltak róla győződve, hogy igazak, s a többieket megvetették, ezt a példabeszédet mondta”. Elképzelhető, hogy Lukács, amikor megírta ezt a szakaszt az evangéliumában, az első keresztény közösségben megjelenő magatartásformákat is bemutatta. És valóban nem nehéz meglátni magunkat ebben a helyzetben. Minden ember ösztönösen jónak gondolja magát, összességében pozitív véleménnyel van magáról, ám másokkal szemben mindenki könnyen kritikus. Az evangéliumban olvashatjuk Jézus jól ismert figyelmeztetését: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7,3) Jól tudjuk, milyen általános ez a viselkedés, amikor hagyjuk érvényesülni a saját énünket, ugyanakkor lenézünk másokat. Ez az evangéliumi szakasz arról szól, hogy aki önmagával és a tetteivel dicsekszik, az szükségszerűen érzéketlenné és könyörtelenné válik.
Jézus azért választja a példabeszéd formát, hogy lebontsa bennünk a megértést akadályozó falakat, ezzel segíteni akar bennünket abban, hogy eldöntsük, hogyan viselkedjünk az Úr előtt, és hogyan tekintsünk felebarátainkra. Elsőnek itt van a farizeus imája. Belép a templomba – nyilvánvalóan elégedett a magatartásával –, egyenesen az oltárhoz megy, és ott, állva maradva, hálát ad Istennek, hogy igaz életet él. Elégedett azzal, hogy nem rabló, nem házasságtörő, büszkén mondja, hogy hetente kétszer böjtöl, és fizeti a tizedet. És persze dicsekszik, hogy nem mindenki viselkedik ám így. Ezt bizonyítandó, amikor meglátja hátul a vámost, megvetően távolabb lép tőle, mintegy távolságot tartva a viselkedésétől is. A saját életmódjáért még köszönetet is mondhat Istennek. Vele ellentétben a vámos – aki nyilvánvalóan nem elégedett az életvitelével – nem mer előremenni, sőt megáll hátul, messze az oltártól. Nemcsak hogy állva maradni nincs mersze, de még a szemét sem meri az égre emelni; a földre borulva veri a mellét vétkei miatt. Rádöbben arra, hogy bűnös, és megbánja a vétkeit. És ezen a ponton fordul meg a példabeszéd. Ahogyan Lázár és a gazdag lakmározó történetében is megfordult, vagy a tékozló fiúról szóló példabeszédben. A vámos – mondja Jézus – felismeri bűneit, gyengeségeit, de főleg azt, hogy szüksége van az Úr bocsánatára és segítségére. Ez a nagy tanulsága ennek a rövid evangéliumi részletnek.
Sirák fia könyvében azt olvassuk: „A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, amíg el nem éri célját.” (35,17) E szavak és a zsoltár hallatán ezt énekeltük: „Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta…” Az evangélista számára ilyen az igaz hívő ember: nem magában és a saját tetteiben bízik, még ha azok jók is, hanem az Úrban, csakis az Úrban. És újra itt van az evangéliumi paradoxon: „Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.” Meg van írva az is: „A szegény keresi az Urat”, nem az, aki igaz embernek képzeli magát. Nagy igazság és nagy bölcsesség van abban, amit ma az evangélium megfontolásra a figyelmünkbe ajánl.
Imádság az Úr napján
