Megemlékezünk a római zsidók II. világháború idején történt deportálásáról.
Kiv 17,8–13; Zsolt 121 (120); 2Tim 3,14–4,2; Lk 18,1–8
Jézus példabeszédet mond tanítványainak arról, hogy szüntelenül kell imádkozniuk, nem fáradhatnak bele. A példabeszéd egy özvegyasszonyról szól, akinek nem szolgáltattak igazságot az ügyében. Jézus szavaiból világosan kitűnik, hogy a tanítványok imájának van befolyása Istenre. A szegények kiáltása, a hívek imája átszeli az eget, és elér Isten szívéig, meg is lágyítja azt. Nem véletlen, hogy ebben az evangéliumi részben együtt jelenik meg az özvegyasszony állhatatossága és Isten választottainak imája, „akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak”. Mintha egyetlen kiáltássá, egyetlen imává akarná egyesíteni őket: a szegények kiáltása az Egyház imája. Isten pedig meghallgatja azt. Nem tehet másként – sugallja Jézus, Isten ilyen. És mindig is ilyen volt. Nem ugyanúgy cselekszik azonban, ha a tanítványok imádkoznak, és akkor, ha nem imádkoznak; ha imádkozunk, és ha nem imádkozunk. A Szentírás az első oldalaktól kezdve erre emlékeztet bennünket. Elég, ha csak Ábrahám Szodomáért mondott imájára gondolunk a Teremtés könyvének tizennyolcadik fejezetében. Vagy arra a részre, amit a mai szentmisében hallottunk a Kivonulás könyvéből. Ebben Izraelnek az ősi ellenséggel, Amalekkel vívott harcát beszélik el. Nehéz pillanat ez. A csata – ahogy ezt a szöveg is hangsúlyozza – két síkon zajlik: a völgyben, ahol Józsué harcol az emberek megszokott fegyvereivel, és a hegyen, ahol Mózes imádkozik. Ám az ütközet igazából a hegyen dől el. Valójában, közli a szentíró, amikor Mózes karját az ég felé kitárva tartja, az izraeliták állnak győzelemre, ám amikor elfárad, és leereszti a karját, az ellenfél, Amalek kerül fölénybe. És akkor Áron és Hur odamennek Mózeshez, és tartják a karját, szó szerint, „Így a karja napszálltáig kitárva maradt”. Kitárt karjával Mózes győzelemre vezette Izraelt Amalek ellen.
Ez a bibliai jelenet a közösségi imát, magát a szent liturgiát írja le: a hívek a világ minden táján az égre emelik a kezüket, és az Úr segítségét kérik: éjjel-nappal hozzá kiáltanak, ahogy az evangélium mondja. A közös imádság – különösen az, amit esténként végzünk – valódi közbenjáró szolgálat, ami segít, hogy Isten „hamarosan igazságot szolgáltasson”. El kell gondolkodnunk a kérdésen, amit Jézus feltesz a végén: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” Másképp fogalmazva: Csak az a kérdés, hogy az Emberfia a kiválasztottait mindenki, de különösen a szegények üdvösségéért végzett imádságban találja-e. Különleges kegyelmet kaptunk, anyánk lett ez a család, amely nem szűnik kitárva tartani karját az Úr felé. Tőlünk pedig, ahogy Árontól és Hurtól, azt kérik, hogy segítsük ennek az anyának az imáját, hogy a szegények gyámolítást kapjanak, és a világ megszabaduljon az erőszaktól.
Imádság az Úr napján
