ÁPRILIS 2., VIRÁGVASÁRNAP

 


Iz 50,4–7; Zsolt 22 (21); Fil 2,6–11; Mt 26,14–27,66

 

Máté evangéliuma a liturgia elején azt hirdette nekünk, hogy Jézus egy szamárcsikó hátán bevonul Jeruzsálembe ahogyan Zakariás próféta meg- írta (Zak 9,9). A tanítványok az egyre növekvő tömeggel együtt kísérték Jézust, ruháikat elé terítették az útra, olajágakat lengettek, és örömmel éne- kelték: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön!” Mi is utánoztuk a ta- nítványokat és a tömeget, elkísértük Jézust. Ő ismét belép a városainkba, és az evangélista megjegyzi, hogy „az egész város izgalomba jött”. Ugyanez történt Jézus születése pillanatában. Az evangélium mindig izgatottságot szül. Jeruzsálem lakóit meglepte az ünneplő menet, és azt kérdezgették: 
 
„Ki ez?” Jézus arca nem egy hatalommal bíró vagy erős ember arca, hanem egy szelíd és alázatos emberé: nem azért megy be a városba, hogy biztosítsa hatalmát, hanem azért, hogy megszabadítsa minden ember szívét. Pál apostol emlékezteti a filippieket: „Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszt- halálig.” A kereszt Jézus útjának lezárása, ahogyan ő maga mondta: „Nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el” (Lk 13,33). És amikor a vasárnapi liturgiában felolvassák nekünk az egyik evangéliumot a másik után, a bevonulásról és a Golgotára vezető útjáról, átéljük az evangélium paradoxonát: a bevonulás örömét és a kereszt fájdalmát. Nincs elválasztva egymástól az irgalom és a kereszt, a szeretet és saját életének elvesztése, a ságos arc, aki belép a városba, és a kereszt magasában szenvedő arc. 
 
Olyan szeretet ez, amelyet a papok, az írástudók és a farizeusok nem értenek, annyira el vannak telve saját rideg és irgalmat nélkülöző vallásosságukkal. Számukra a kereszt a názáreti próféta végleges vereségét jelenti. Úgy tűnik, valóban minden véget ért: Jézus nem tud már beszélni, és gyógyítani sem. Mindenki gúnyolja a kereszt tövében: „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni.” Azon a kereszten azonban az Úr felfedi, milyen messzire megy a szeretete minden ember iránt. Valóban határok nélküli: olyan szeretet, amely egyenesen azt kéri, szeressük ellenségeinket, imádkozzunk üldözőinkért, adjuk oda az életünket másokért. Az a szeretetből bekövetkezett halál kettéhasítja a templom kárpitját, megrengeti a földet, megrepeszti a sziklákat, megnyitja a sírokat, ahogyan Máté leírja. 
 
Jézus szeretete elkezdte átalakítani a világot, megváltoztatni a földet és a szíveket. A római százados és a katonák felkiáltanak: „Ez valóban Isten Fia volt.”Isten szeretete az ajándék számunkra ezekben a napokban. Azt kéri lünk, a szeretet analfabétáitól, hogy hívjuk, fogadjuk be: segít nekünk, hogy szeressük a szegényeket, ott legyünk a legyőzöttek mellett, ápoljuk a betegeket, vigasztaljuk a szenvedőket, társul szegődjünk az idősekhez, békére neveljük a kicsinyeket. Újra megkapjuk ajándékként ezt a hivatást, hogy ne önmagunkért éljünk többé, hanem az Úrért, aki értünk is adja az életét. 

Nagyheti imádság