ApCsel 3,1–10. A sánta koldus meggyógyítása
1Péter és János pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején. 2Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. 3Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. 4Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: »Nézz ránk!« 5Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. 6Péter azonban így szólt: »Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!« 7Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre annak azonnal erő szállt a lábába és talpába, 8úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. 9Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja. 10Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.
Az Apostolok cselekedeteinek ez a része azt beszéli el, amikor Péter és János első ízben hagyják el az utolsó vacsora termét, hogy a templomba menjenek. Lukács példaként állítja ezt a történetet minden közösség elé: ezek az első lépések, amelyeket minden közösségnek meg kell tennie, bárhol is van a világon. Ketten indulnak el: talán emlékeznek Jézus szavaira, amikor „kettesével” küldte őket először misszióba (Mk 6,7). Péter és János szó szerint életre váltották azokat a szavakat, és elmentek a templomba. A tanítványok egyedül nem képesek semmire. Ha szeretik egymást, akkor pedig csodákat tudnak tenni. Ez történt azon a napon is. A két férfi megérkezik a templom Ékes-kapujához, és egy születése óta sánta embert látnak, aki ott ül, és alamizsnát kér. Negyvenesztendős, életének jó részét talán éppen ott töltötte, kéregetve. A templomon kívül tartózkodott. Nemcsak azért nem mehetett be, mert képtelen volt mozogni, hanem azért sem, mert fogyatékos volt. Volt egy szomorú, kegyetlen mondás akkortájt: „A vak és a sánta nem léphetnek be.” Az a sánta ember, aki évek óta ott kéregetett, nem remélt mást az élettől, csak egy kis alamizsnát. Ám Isten irgalma, ami már elárasztotta Péter és János szívét, csodákat tesz. Péter a szemébe néz. Már ez is egy jelzés: a másik ember szemébe nézni annyit jelent, hogy leszállunk a szíve mélyére. És nem csak ezt teszi. Így szól hozzá: „A názáreti Jézus Krisztus nevében járj!”, és ezzel egy időben odanyújtja jobb kezét, és fölsegíti. Ez a két egy- másba fonódó kéz az evangéliumból megszülető Egyház ikonja lehetne. Így határozta meg az Egyházat a II. vatikáni zsinat, ezt javasolja folyamatosan Ferenc pápa és a szeretet sok tanúságtevője: járni a történelem útjait kitárt karral, hogy segítsünk az emberiségnek felállni. Ez az elkötelezettség közvetlenül Istentől ered, aki mindig képes csodát végbevinni.
Húsvéti imádság
