Emlékezzünk Máriára,
aki Kleofás felesége volt, és a
többi asszonnyal együtt ott
állt az Úr keresztje alatt. Imádkozzunk
minden asszonyért, aki bátran,
nehézségek árán követi az Urat a világ minden táján.
Emlékezzünk Dietrich Bonhoefferre, akit 1945-ben a flossenbürgi táborban öltek meg a nácik.
ApCsel 10,34.37–43; Zsolt 118 (117); Kol 3,1–4 (1Kor 5,6–8); Jn 20,1–9
1Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. 2Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!« 3Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. 4Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. 5Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. 6Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat 7és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összegöngyölve. 8Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. 9Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból.
A húsvét evangéliuma azzal kezdődik,
hogy egy asszony, Mária Magdolna kora reggel,
amikor „még sötét volt”, elment a sírhoz. Sötét volt kint, de még inkább sötét volt ennek az asszonynak a szívében.
Szomorú szívvel
ment a sírhoz. Amint odaér, látja, hogy a bejárathoz tett követ, amely nehéz volt, mint a halál és az elszakadás, elmozdították. Be sem lép. Rögtön Péterhez és Jánoshoz
fut: „Elvitték az Urat a sírból!” Még holtában
sem akarják eltűrni – gondolja.
És szomorúan hozzáfűzi: „Nem tudjuk, hová tették.” Mária Magdolna szép példa minden hívő előtt. Csak úgy találkozhatunk a feltámadt Úrral, ha az ő érzéseit
tápláljuk szívünkben.
Elkeseredettsége mozdítja meg Pétert és a másik tanítványt, akit Jézus szeretett, hogy azonnal
az üres sírhoz fussanak. Miután együtt
kezdték követni az Urat, még ha csak távolról is a szenvedés idején (Jn 18,15–16), most mindketten futni kezdenek, hogy ne maradjanak távol tőle. Ez a futás jól kifejezi
azt a buzgalmat, amivel minden tanítványnak, minden közösségnek keresnie kellene az Urat. Talán nekünk is újra el kellene kezdenünk futni. A húsvét
sietség is. Elsőként a szeretett tanítvány ért a sírhoz: a szeretet gyorsabbá tesz. De Péter lassúbb léptei is elviszik
az apostolt a sír küszöbéhez,
és mindketten belépnek. Péter lép be elsőként, és tökéletes rendet talál:
a gyolcsok a helyükön,
Jézus testéről levéve, a kendő pedig külön, összehajtva. Sem rongálás, sem rablás nem történt: Jézus maga szabadult meg. Nem volt rá szüksége,
hogy megoldják kötelékeit, mint Lázárnak. A másik tanítvány is belépett, és ugyanazt a jelenetet látta. „Látott és hitt”
– jegyzi
meg az evangélista. A feltámadás jeleivel találkoztak, és engedték, hogy az megérintse szívüket.
Addig ugyanis – folytatja az evangélista – „nem értették még az Írást, amely szerint fel kellett támadnia a halálból”. Ha nem értjük meg a húsvétot, beletörődünk a rosszba. A húsvét eljött, a nehéz követ elhengerítették, és a sír megnyílt. Az Úr legyőzte a halált, és örökké él. A feltámadt Jézus a szívekbe helyezi a Szentlélek erejét, ami megújít. Azt írja Pál apostol: „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben.” (Kol 3,3) Életünk – a feltámadt Jézus életébe fonódott élet – a halál és a gonosz fölött aratott győzelmének részese lesz. A Feltámadottal együtt belép a szívünkbe az egész világ a maga várakozásaival és fájdalmaival, ahogyan Jézus is megmutatja a testén még meglévő sebeket, hogy együtt munkálkodhassunk vele egy új ég és egy új föld születésén, ahol nem lesz gyász, sem könny, sem halál, sem szomorúság, mert Isten lesz mindenben minden.
Húsvéti
imádság
