Az örmény egyház ma emlékezik meg az első
világháborús népirtásról – örményül Metz Yeghern, a
„Nagy Gonosztett” –, amelynek több mint egymillió örmény
esett áldozatául.
ApCsel 6,8–15. István letartóztatása
8István pedig, telve kegyelemmel és erővel,
csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. 9Felléptek
azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a
cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és
Ázsiából valók, s vitatkoztak Istvánnal. 10Nem tudtak azonban
ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt. 11Erre
férfiakat küldtek ki alattomban, akik azt mondták: »Hallottuk őt, amint káromló
szavakat mondott Mózesre és Istenre.« 12Ily módon felizgatták a
népet, a véneket és az írástudókat, akik azután összecsődülve megragadták őt és
a főtanács elé vitték. 13Sőt, hamis tanúkat is állítottak, hogy
mondják azt: »Ez az ember minduntalan a szent hely és a törvény ellen
beszél. 14Hallottuk ugyanis őt, amikor azt mondta, hogy ez a
Názáreti Jézus lerontja majd ezt a helyet, s megmásítja a hagyományokat,
amelyeket Mózes hagyott ránk.«
15Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az
arcát, mint egy angyalét.
István volt az első a hét diakónus közül, akit a görögül beszélő zsidók sorából választottak. Erőteljes tanúságtétele miatt rögtön ismertté vált: „Nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” – írja Lukács. A vitákban „bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak ellenállni”. Az Apostolok cselekedeteinek két fejezete is az ő történetéről szól, nyilvánvaló, hogy példaértékű alakja volt az első keresztény közösségnek. Fontos hangsúlyozni, hogy a hét diakónus közösségben végzett feladata nem merült ki az „asztali szolgálatban”, amivel megbízták őket. Minden hívőnek szolgálnia kell mindkét asztalnál: a szegények és Isten szava asztalánál. Nem léteznek kizárólagos szakterületek, nem arról van szó, hogy valaki az igehirdetésre, más pedig a szolgáló szeretetre specializálódik. Minden keresztény embernek el kell látnia mindkét szolgálatot. Észrevehetjük, hogy Lukács hangsúlyozza: István „a nép körében” folytatta tevékenységét – nem bürokratikus módon szolgált, hanem a keresztény közösség hétköznapi életének volt része a szolgálata. A főtanács tagjai is elámultak István missziós tevékenysége láttán,
„mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna”. Azon a fontos tanácskozáson István Mózesre emlékeztetett, akinek a szolgálatát olyan ragyogás övezte, hogy Izrael fiai a belőle áradó fénytől nem tudtak az arcára tekinteni (Kiv 34,29). István Mózeshez hasonlóan valóban Isten szeretetének tanúságtevője, igazi angyal volt, akit Isten küldött. Minden tanítványnak ilyennek kellene lennie. A Mester nyomában járó Istvánt először letartóztatja a főtanács, aztán ítéletet mond fölötte. A perben hamis vádak alapján ítélik el. A tanítványok története mindig a Mester történetét idézi fel. Életének ebben a nehéz pillanatában Istvánt az Úr ereje és Szentlelke tartja meg, aki nem hagy magára senkit, különösen a próbatételek idején.
Imádság a szegényekért
