ÁPRILIS 23., HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA

 

Szent Adalbertnek (†997), Prága püspökének az emléknapja: Kelet- Poroszországban szenvedett mártírhalált, ahol az evangélium hirdetése miatt tartózkodott. Rómában is élt, ahol a Tiberis-szigeten, a Szent Bertalan- bazilikában tisztelik emlékét.

 

ApCsel 2,14.22–33; Zsolt 16 (15); 1Pt 1,17–21; Lk 24,13–35

 

¹³Aznap ketten közülük egy Emmausz nevű helységbe mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt, ¹⁴s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. ¹⁵Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. ¹⁶De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. ¹⁷Megszólította őket: »Miről beszélgettek egymással útközben?« Ők szomorúan megálltak. ¹⁸Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: »Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?« ¹⁹Ő megkérdezte tőlük: »Micsoda?« Azt felelték: »A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. ²⁰Hogy hogyan adták őt a főpapok és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg őt. ²¹Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. ²²De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, ²³s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. ²⁴Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.«
25Erre ő azt mondta nekik: »Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! 26Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?« 27És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. 28Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29De marasztalták: »Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!« Bement hát, hogy velük maradjon. 30Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. 31Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. 32Ők pedig így szóltak egymáshoz: »Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?« 33Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34Azok elmondták: »Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!« 35Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

 

A most olvasott evangélium húsvét napjához vezet vissza minket. Jézus, aki Lukács elbeszélése szerint az imént jelent meg az asszonyok előtt, most az emmauszi tanítványok mellé szegődik, akik Jézus halála miatt érzett fájdalmukban elhagyni készülnek Jeruzsálemet, beletörődve abba, hogy re- ményük eloszlott. Visszaindultak a megszokott életükhöz. Fájdalmukban megláthatjuk korunk fájdalmát: láttuk, ahogyan lesújt bolygónkra a világ- járvány, aztán a háború, számtalan áldozatot követelve. A húsvét evangéliuma ismét azt hirdeti nekünk, hogy az Úr nem hagyja el a gyermekeit. Közel lép mindenkihez, azokhoz a tanítványokhoz is, akik nem tartoztak a tizenkettőhöz. Az egyiküknek a nevét sem tudjuk, az Úr mégis egy egész napot tölt el velük: a beszélgetés, a találkozás, a meghallgatás napja ez. Mintha azt hangsúlyozná ezzel, hogy a tanítványoknak minden korban így kell megélniük a húsvétot.

Először szemükre hányja hitetlenségüket: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek.” Az evangéliumi történetekben mindig benne van ez a szemrehányás, amikor arról van szó, hogy meg- feledkezünk az Írásokról. Jézus sokszor beszélt erről a tanítványaival, de nem foglalkoztak vele. És Jézus – akkor is, ha ebben az esetben nem ismerik fel – újra magyarázni kezdi a Szentírást. A keresztény élet alapvető tapasztalata a Szentírás folyamatos olvasása. Lukács evangélista segít megérteni, hogy ha Jézust hallgatjuk, ha az ő társaságában vagyunk, akkor megértjük a történelmet és mindazt, ami körülöttünk történik. És a meghallgatásból egy egyszerű imádság száll fel: „Maradj velünk” – egy fohász azért, hogy az a Szó ott maradjon velük, hogy vigasztaljon, támaszt nyújtson. Jézus meghallgatja azt az imádságot. A két tanítvány még nem ismerte fel őt, de az imádság magának Istennek is megenyhíti a szívét: Jézus meghallgatja őket, és bemegy a házukba. Olyan, mintha ő maga készítené el a vacsorát, ahogyan minden vasárnap megteszi a szent liturgián. És abban a pillanatban a két tanítvány szeme megnyílik, felismerik őt. Csak Jézus tudta úgy megtörni a kenyeret, csak ő tudta úgy tölteni a bort: egy olyan élet jelei ezek, amelyet nem ön- magáért, hanem másokért élt. Abban a gesztusban megjelent az, aki nem azért jött, hogy szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja sokak megváltásáért.

Imádság az Úr napján