Az utolsó vacsorára és a lábmosásra emlékezünk.
1A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, bár szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket. 2A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, 3Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Istenhez megy, 4fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. 5Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a derekára kötött kendővel. 6Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá: »Uram, te mosod meg az én lábamat?« 7Jézus azt felelte neki: »Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.« 8Péter erre így szólt: »Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!« Jézus azt felelte neki: »Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.« 9Akkor Simon Péter ezt mondta: »Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!« 10Jézus azt felelte: »Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.« 11Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta: »Nem vagytok tiszták mindnyájan.«
12Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: »Tudjátok-e, mit tettem veletek? 13Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’ és ‘Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. 14Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.
„Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti
vacsorát elköltsem
veletek, mielőtt
szenvedek.” Jézus szükségét érezte annak, hogy szenvedése előtt a barátaival
legyen. El akarta mondani nekik, mennyire
szereti őket, és át akarta adni nekik a világ megváltoztatásának küldetését, amit az Atya őrá bízott. Rájuk bízza ezért a két szentséget, a két nagy jelet: a kenyér és bor szentségét és a lábmosás szentségét.
A Korinthusiaknak írt levélben Pál apostol elbeszéli: miután Jézus leült az asztalhoz a tizenkettővel, fogta a kenyeret, szétosztotta közöttük, és azt mondta: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Ugyanezt tette a borral telt kehellyel: „Ez az én vérem, mely értetek kiontatik” – ahogyan minden szentmisében is elmondjuk. Jézus nemcsak azt mondja, „ez az én vérem”, hanem azt is, „ez a vér értetek kiontatik”. Igen, Jézus egész életét a mi üdvösségünkért ontja ki, vére egyetlen cseppjét sem tartja meg magának. A megszentelt ostyában és borban Jézus ezért úgy van jelen, mint a test, amely megtöretik, és a vér, amely kiontatik. Azt kéri a tanítványoktól, hogy táplálkozzanak ezzel a testtel és ezzel a vérrel, hogy ők is odaadják és kiontsák magukat. Hozzáteszi ezért: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Úgy is mondhatjuk, hogy Jézus egy olyan néppé tesz minket, amely odaadja magát szeretetből másokért, amely a vérét ontja, hogy mindenkihez eljusson az evangélium. A keresztény közösség olyan nép, amely másokért él. Az Egyház olyan nép, amely a Mester példája nyomán megtöretik a mások iránti szeretetből, és amely vérét ontja azért, hogy az evangélium mindenkihez eljusson. János evangéliuma egy másik jelről is beszél, amelyet Jézus adott az utolsó vacsorán, miután megalapította az Eucharisztiát. Egyszer csak feláll, és mosni kezdi a tanítványok lábát. Jézusnak ez az utolsó tanítása, amelyet még életében elmond: „...nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” A nagycsütörtöki szent liturgiában a lábmosás csak egy jel, mutatja az utat, melyen járnunk kell: meg kell mosnunk egymás lábát. A nagycsütörtök megtanít minket arra, hogyan éljünk, és hol kezdjük az életet: az evangélium szerinti élet az, ha lehajolunk testvéreinkhez, kezdve a leggyengébbeken. Olyan út ez, mely a mennyből jön, mégis a legemberibb út, amire csak vágyhatunk.
Nagyheti imádság
