ApCsel 2,14.36–41; Zsolt 23 (22); 1Pt 2,20–25; Jn 10,1–10
1»Bizony,
bizony mondom nektek: Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol
oson be, az tolvaj és rabló. 2Aki pedig az ajtón megy be, az a
juhok pásztora. 3Ennek ajtót nyit a kapus, a juhok pedig hallgatnak
a szavára. Juhait a nevükön szólítja, és kivezeti őket. 4Miután
valamennyi sajátját kiengedi, előttük megy, a juhok pedig követik őt, mert
ismerik a hangját. 5Idegen után pedig nem mennek, hanem
elfutnak tőle, mert az idegennek a hangját nem ismerik.« 6Ezt a
példabeszédet mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit mondott.
7Jézus ekkor ismét szólt: »Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok a
juhok ajtaja. 8Mindnyájan, akik előttem jöttek, tolvajok és
rablók, s a juhok nem is hallgattak rájuk. 9Én vagyok az ajtó:
aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. 10A
tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy
életük legyen, és bőségben legyen.
Ebben a világban, amelyben egyre ritkábban érezzük Isten nagyságát, túl nagyra tartjuk viszont saját magunkat, saját önbecsülésünket, az evangéliumot hallgatva megláthatjuk valódi arcunkat. A saját gyengeségünk és gonoszságunk megértéséből fakad azután a kérdés, amelyet a sokaság föltett Péternek, miután meghallgatták tanítását: „Mit tegyünk?” Ez nem egy formális kérdés volt; arról tanúskodott, hogy hallgatói készek megváltoztatni szívüket. Nem azt kérdezik ugyanis: „Mit kellene tenniük a többieknek?”, hanem azt, hogy ők maguk mit kell hogy tegyenek. A választ nem önmagunkon kívül kell keresnünk. Péter apostol ezt válaszolja a tömeg kérdésére:
„Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára.” Arra hív, hogy változtassuk meg a szívünket, emeljük fel tekintetünket önmagunkról, és nézzünk Jézusra, aki életét adta azért, hogy megváltson minket egy olyan világból, amely oly gyakran eltiporja a gyengéket. Megkeresztelkedni azt jelenti: elmerülni Jézus misztériumában, a követésére szegődni, ahogyan János evangéliumának ezen a napon olvasott szakasza is mondja. Szabadulásunkat az jelenti, ha követjük Jézust, a Jó Pásztort. Az evangélium juhakolról beszél, ahová van, aki nem egyenes úton megy be, mert saját érdekei, saját dolgai iránti szeretete vezérli. Talán a félelem és gyöngeség éjszakáját kihasználva betolakszik, mint tolvaj és rabló, ahogy Jézus mondja, hogy magához ragadja a tanítványok szívét, és elvegye életük erejét. A rabló, akiről beszél, lehet egy gondolat, egy személy, egy szokás vagy bármi más dolog, ami a tanítványok szívét elrabolja, és eltávolítja őket pásztoruktól, annak szeretettervétől. Van viszont valaki, aki az ajtón keresztül lép az akolba: a juhok pásztora, akinek „kinyit az őr, a juhok pedig megismerik a hangját” – mondja Jézus. Amikor az első néhány alkalommal megjelent előttük, Jézus a tanítványok szívét zárva találta, mert féltek és hitetlenek voltak. Most kitárul az ajtó, belép a pásztor, és egyenként szólítja a bárányokat. Ez a Feltámadott szava, amint nevén szólítja Máriát, aki a sírbolt előtt sír; ez az a szó, amely Tamást hívja, hogy ne hitetlen legyen, hanem hívő; ez az a szó, amely háromszor faggatja Pétert: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Ezek a közvetlen szavak épp ilyen közvetlen választ kérnek tőlünk. Ez nem egy idegen hang. Egy barát hangja. Előttünk jár, és zöld mezőkre terel: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” Aki őt követi, megmenekült, megtalálja a legelőt, és „többé nem éhezik (...), nem szomjazik soha”. (Jn 6,35)
Imádság az Úr napján
