Sienai Szent Katalin
(†1380) emléknapja: a békéért, a keresztények egységéért és a szegényekért
munkálkodott.
1Az egyház ekkor egész Júdeában, Galileában és
Szamariában békében élt és gyarapodott, az Úr félelmében járt, s telve volt a
Szentlélek vigasztalásával.
32Történt egyszer, hogy Péter, amikor mindenkit fölkeresett,
eljutott azokhoz a szentekhez is, akik Liddában laktak. 33Talált
ott egy Éneász nevű embert, aki nyolc év óta ágyban feküdt, mert béna
volt. 34Péter így szólt hozzá: »Éneász, Jézus Krisztus
meggyógyít téged! Kelj föl, vesd be ágyadat!« Erre ő azonnal fölkelt. 35Lidda
és Száron lakói mind látták őt, és megtértek az Úrhoz.
36Joppéban a tanítványok közt volt egy asszony, a neve Tabíta volt,
ami azt jelenti: Dorkász. Teljesen a jócselekedeteknek és az alamizsnálkodásnak
szentelte életét. 37Történt pedig azokban a napokban, hogy
megbetegedett és meghalt. Miután megmosták, lefektették a felső teremben. 38Mivel
Lidda közel van Joppéhoz, s a tanítványok meghallották, hogy Péter ott van,
elküldtek hozzá két férfit, és kérték: »Ne késlekedj hozzánk jönni!« 39Péter
erre útra kelt, és elment velük. Amikor megérkeztek, felvezették őt a felső
terembe. Az özvegyek mind körülvették őt sírva, és a köntösöket és ruhákat
mutogatták, amelyeket Dorkász készített nekik, amíg velük volt. 40Péter
azonban mindnyájukat kiparancsolta, azután térdre borulva imádkozott, majd a
holttesthez fordulva így szólt: »Tabíta, kelj föl!« Erre az kinyitotta a
szemét, meglátta Pétert, és felült. 41Ő pedig odanyújtotta neki
a kezét és felsegítette. Azután odahívta a szenteket és az özvegyeket, és megmutatta
nekik őt, hogy él. 42Híre ment ennek egész Joppéban, és sokan
hittek az Úrban.
Az Apostolok cselekedeteinek szerzője – miután hosszan beszélt
Pálról, és megjegyezte, hogy a keresztény közösség békében növekedett – ismét Péterről
szól, aki hűségesen, mondhatni szó szerint folytatja Jézus művét. Ez a két történet
azt mutatja meg, miképpen növekedett a keresztény közösség, és így annak a missziós
megtérésnek a példái, amelyet olyan kitartóan kér napjainkban Ferenc pápa minden
keresztény közösségtől. Lukács megjegyzi, hogy Péter úton van: „Péter mindenhová
elment, így a Liddában élő hívőkhöz is eljutott.” Péter tehát kilép, úton van. Ha
nem megyünk ki az utcára, ha nem lépünk ki saját megszokott kereteink közül, ha
nem vagyunk misszióban, akkor nem elég, hogy nem ízlelhetjük annak a növekedésnek
– számbeli növekedésnek is – az örömét, amelyről Lukács beszélt az előzőleg olvasott
versekben, hanem könnyen meddővé és élettelenné is válunk. A keresztény közösségeknek
sürgősen el kell gondolkodniuk ezen a történelem mostani szakaszában. Az első esemény,
amelyet Lukács elbeszél, egy béna ember gyógyulása, akit Éneásznak hívnak, és Liddában
lakik. A második eset pedig Joppéban történik, ahova Péter elmegy egy asszonyhoz,
Tabitához, aki meghalt. Péter mindkét városban Jézus gesztusait és szavait ismétli
meg: arra buzdítja Éneászt, hogy keljen fel az ágyából, majd miután térdre borulva
imádkozott, kézen fogja Tabitát, és élőként adja viszsza a barátainak. Péter mindkettőjüknek,
Éneásznak és Tabitának is azt mondja: „Kelj fel!” Ugyanazt a görög szót használja
a Szentírás, mint amellyel Jézus feltámadását leírja. Péter nem csodatévő, színpadias
gesztusokat tesz, hanem türelmesen jelen van azok mellett, akik gyengék, és visszaadja
nekik a méltóságukat azzal, hogy szereti és értékeli őket. Ezek a feltámadás
jelei, zsengéi.
Előesti imádság
