ÁPRILIS 15., SZOMBAT

 

ApCsel 4,13–21. Péter és János tanúságtétele a főtanács előtt

 

¹³Amikor látták Péter és János állhatatosságát, és megtudták, hogy írástudatlan és tanulatlan emberek, elcsodálkoztak, és rájuk ismertek, hogy Jézussal voltak. ¹⁴Mivel azonban látták, hogy a meggyógyult ember is mellettük áll, semmiben sem mondhattak ellent. ¹⁵Megparancsolták tehát nekik, hogy menjenek ki a gyűlésből, azután így tanakodtak egymás között: ¹⁶»Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hogy csakugyan Jeruzsálem összes lakója előtt ismeretes csodajelet műveltek, az nyilvánvaló, és nem tagadhatjuk. ¹⁷Nehogy azonban még tovább terjedjen a híre a nép között, fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek többé senkinek se ennek a nevében.« ¹⁸Azután beszólították őket, és megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. ¹⁹Péter és János azonban azt felelték nekik: »Ítéljétek meg ti, vajon helyes volna-e Isten színe előtt, ha inkább hallgatnánk rátok, mint Istenre! ²⁰Hisz lehetetlen nekünk, hogy el ne beszéljük, amiket láttunk és hallottunk!« ²¹Azok erre újra megfenyegették, majd elbocsátották őket, mivel nem találtak módot arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mert mindenki dicsőítette Istent azért, ami az emberrel történt. 

 

Az Apostolok cselekedeteiből vett olvasmány folytatja az elbeszélést János és Péter kihallgatásáról a vének és írástudók előtt, a sánta koldus meggyógyítása után. A vének és az írástudók csodálkoztak a nyíltságon, amivel Jézus két tanítványa a kérdéseikre válaszolt. Azért is csodálkoztak, mert „írástudatlan és tanulatlan emberek” voltak, mégis megállták a helyüket a kihallgatáson. Faggat ez minket is arról, mi hogyan teszünk tanúságot, hogyan indokoljuk meg a hitünket. Nem elég, ha mindig ugyanazt ismételgetjük. Elkerülhetetlenül szükséges átgondolni, hogyan kell ma tanúságot tennünk keresztény hitünkről, hogy megérintsük ezzel korunk embereinek szívét és elméjét anélkül, hogy alávetnénk magunkat a többségnek, vagy annak, aki erősebb és önteltebb. Létezik egyfajta függés a világtól, amely elől a keresztényeknek el kell menekülniük, mert veszélyes kísértés. Kísértés az is, hogy szelídítsük hozzá az evangéliumot korunk egocentrikus és nárcisztikus mentalitásához. Az egyetlen erőnk, minden értelemben, az evangéliumnak való engedelmesség. És csakis az evangéliumnak. Péter így válaszol a főtanács tagjainak: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.” Sem önteltség, sem harag nincs a válaszában. Minden keresztény nemzedéknek sokat kell tanulnia abból, ahogyan Péter és János viselkedtek a főtanács előtt. Jól tudták, hogy nem hallgathatnak többé, és nem féltek. Ha csendben maradtak volna, elárulták volna az evangéliumot. Aki az evangéliumot a szívében őrzi, az nem teheti meg, hogy nem adja tovább akár az élete árán is. És ráadásul képes megtalálni a módját annak, hogyan adja tovább. Az evangélium nem egy suhogtatni való fegyver, hanem egy köpeny, amellyel szeretettel takarjuk be az embereket. A kereszténység inkább vonzás, semmint meggyőzés műve – mondta Antiochiai Szent Ignác –, különösen a nehéz helyzetekben, mint amilyeneket ebben a korban megélünk.

Húsvéti imádság