2Kir 4,8–11.14–16;
Zsolt 89 (88); Róm 6,3–4.8–11; Mt 10,37–42
37Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint
engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem
méltó hozzám. 38Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ
engem, nem méltó hozzám. 39Aki megtalálta életét, elveszíti
azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt.
40Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt
fogadja be, aki küldött engem. 41Aki befogad egy prófétát, mert
próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az
igaz jutalmát kapja. 42És aki inni ad akár csak egy pohár friss
vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek:
nem veszíti el jutalmát.« Jézus radikális szeretetet
kér a tanítványoktól, mely nagyobb annál, mint amit a családtagjaik vagy saját maguk
iránt éreznek. Jézus háromszor is megismétli: „Nem méltó hozzám.” Ez a kemény kijelentés
mintha ellentétben állna a százados szavaival, melyeket minden misén megismétlünk:
„Uram, nem vagyok méltó,
hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul!” (Mt 8,8) Valóban,
ki mondhatja el magáról, hogy méltó az Úr befogadására? Elég egyetlen pillantást
vetni az életünkre ahhoz, hogy tisztában legyünk a korlátainkkal. Jézus azonban
folytatja: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem
életét, az megtalálja.” Jézus maga újra „megtalálta” az életét a feltámadásban,
miután elveszítette a kereszten az evangélium hirdetése miatt. A tanítványok arra
kaptak meghívást, hogy vegyék föl a keresztet, és kövessék az Urat. Jézus jól tudja,
mit kér a tanítványoktól akkor, amikor küldetést bíz rájuk. Hozzájuk intézett beszédét
a befogadásra és a jutalomra vonatkozó szavakkal zárja: „Aki titeket befogad, engem
fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött.” Jézus egyértelművé
teszi, hogy a küldetést végző tanítványok közvetlen kapcsolatban vannak vele és
a mennyei Atyával. Itt jelenik meg annak a méltóságnak az értelme, amiről Jézus
korábban beszélt. A tanítványok ugyanúgy próféták, ahogyan ő is: Isten szavát hirdetik,
nem a magukét. Ezért aki befogadja őket, jutalmat kap Istentől. Elizeus próféta
történetének az a részlete, amelyet a mai olvasmányban olvashatunk a Királyok 2.
könyvéből, elénk tárja ezt a jutalmat: a tehetős, de meddő asszony, aki befogadta
a prófétát, cserébe képessé válik a gyermekszülésre. A húsvétot és pünkösdöt követő
időben többször is meghívást kaptunk arra, hogy nagyobb nagylelkűséggel vegyünk
részt az Egyház küldetésében, több szenvedéllyel hirdessük az evangéliumot annak
a számtalan embernek, aki szomjazza a vigasztalás és a feltámadás ígéretét hordozó
szavakat. Nagy jelentőséggel bír, hogy Jézus „legkisebbnek” nevezi a tanítványait,
akár a szegényeket: „S ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a
legkisebbnek is azért, mert az én tanítványom: bizony mondom nektek, nem marad el
jutalma.” Mondhatnánk, Jézus azt sugallja, hogy a tanítványai és a szegények egyesülnek
ebben a küldetésben. Jutalmat kap az, aki elősegíti, hogy a szegények, Jézus legkisebb
testvérei hozzájussanak egy pohár vízhez, hogy befogadják és megerősítsék őket.
Ez vigaszt jelent a szegényeknek, növekedést a tanítványoknak, és megmutatkozik
benne Isten új világa.
Imádság az Úr napján
