Ter 22,1–19. Ábrahám
áldozata
Isten elhívta Ábrahámot, ő pedig készséggel engedelmeskedett;
ez az első elhívástörténet a Szentírásban, melyet még sok további követ. Így hívja
majd el Isten Mózest a Hóreb hegyén, miközben apósa nyáját legelteti (Kiv 3), és
Sámuelt, amikor az aludni tér a templomban (1Sám 3). Ez történik minden prófétával
és a hívőkkel is minden korban. Amikor Ábrahám és mások azt mondják, „itt vagyok”,
az a hívő ember készséges válasza, azé az emberé, aki meghallgatja az Urat, és latolgatás
nélkül engedelmeskedik a hívásnak. Ábrahám nem rendeli alá a választ a saját akaratának,
meggyőződéseinek. Így tesz a hívő ember: mindig Istenre bízza magát, akkor is, amikor
nem érti, miért kell ezt vagy azt megtennie. Nem szab feltételeket, nem él fenntartásokkal.
Ábrahám ismeri saját gyengeségét és fél. De tudja, hogy Isten iránta való szeretete
megingathatatlan, ezért rábízza magát. Olyan ember, aki „féli az Istent”, de nem
abban az értelemben, hogy retteg tőle, hanem tisztában van mindent felülmúló nagyságával.
Az ember elveszti ezt az istenfélelmet, amikor a saját jogait követeli. Ábrahám
tudta, Isten hívása azt jelenti, hogy egy népet ad neki örökségül. Ez volt az értelme
a szövetségnek, amelyet Istennel kötött. És most, amikor azt kéri tőle az Úr, hogy
áldozza föl a fiát, engedelmeskedik. Nem fél. Tudja, hogy Isten megtartja ígéretét.
Megingathatatlanul hisz ebben. Tudja, hogy Isten szeretete határtalan, és hogy az
Úr soha nem hagyja el őt. Újra azt válaszolja hát, hogy „itt vagyok”. Nem dönt úgy,
hogy inkább maga irányítja az életét, hanem engedi, hogy Isten hangja vezesse. Isten
pedig az engedelmesség csúcspontján visszaadja neki Izsákot. Most már nemcsak
test szerint a fia, hanem fia lett a hitben is. Ábrahám megérti, hogy Izsák valóban
az övé, éppen mivel nem akarta birtokolni. Isten valóban gondoskodik azok javáról,
akik rábízzák magukat.
Imádság az Egyházért
