1Ekkor szólt ott az Úr Mózeshez: 2»Küldj férfiakat, hogy vegyék szemügyre Kánaán földjét, amelyet majd Izrael fiainak adok, minden törzsből egyet-egyet, a fejedelmek közül.« 3Megtette Mózes, amit az Úr parancsolt,
25Negyven nap múlva aztán, bejárva az egész
vidéket, visszatértek a föld kémei, 26s
eljutottak Mózeshez és Áronhoz meg Izrael fiainak egész gyülekezetéhez a
Párán-pusztába, amely Kádesnél van. Beszámoltak nekik és az egész közösségnek,
megmutatták a föld gyümölcseit 27és
elbeszélték, mondván: »Eljutottunk arra a földre, amelyre küldtél minket, s az
csakugyan tejjel-mézzel folyó ország, amint ezekből a gyümölcsökből is látható,
28de igen erős lakói, nagy és fallal
körülvett városai vannak: Enák utódait is láttuk ott. 29Amalekiták
laknak a Délvidéken, hetiták, jebuziták, amoriták a hegységben és kánaániak
laknak a tenger mellett és a Jordán folyó körül.«
30Zúgolódni kezdett erre a nép Mózes
ellen, de Káleb csendesítette őket, és azt mondta: »Csak menjünk fel, s
foglaljuk el azt a földet, mert el tudjuk foglalni.« 31Ám
a többiek, akik vele voltak, azt mondták: »Semmiképpen sem mehetünk fel e nép
ellen, mert erősebb nálunk.« 32Sőt
gyalázták Izrael fiai előtt azt a földet, amelyet megtekintettek, mondván: »A
föld, amelyet bejártunk, elemészti lakóit, népe, amelyet láttunk, szálas
termetű, 33láttunk ott jó néhány
szörnyet Enák fiaiból, az óriások nemzetségéből, akikhez képest mi olyanoknak
látszottunk, mint a sáskák.«
1Jajveszékelve sírt emiatt az egész sokaság azon az éjszakán. 26Így szólt továbbá az Úr Mózeshez és Áronhoz: 27»Meddig fog még zúgolódni ellenem ez a felette gonosz közösség? Hallottam Izrael fiainak zúgolódását! 28Mondd meg tehát nekik: Amilyen igaz, hogy én élek – ezt üzeni az Úr –, olyan igaz, hogy amint szólni hallottalak benneteket, úgy fogok tenni veletek. 29Ebben a pusztában fog heverni holttestetek. Senki, akit megszámláltak a húszesztendősök s az idősebbek közül, aki zúgolódott ellenem, 30be nem megy arra a földre, amely felől esküre emeltem kezem, hogy lakóivá teszlek titeket, kivéve Kálebet, Jefóne fiát és Józsuét, Nún fiát.
34Annak a negyven napnak megfelelően, amely alatt szemügyre vettétek a földet, egy-egy esztendőt számítva minden napért, negyven esztendeig lakoltok gonoszságaitokért és ismeritek meg bosszúmat, 35mert amint mondtam, úgy teszek ezzel a felette gonosz sokasággal, amely felkelt ellenem: elpusztul és meghal ebben a pusztában.«
Minden törzsnek részt kell vállalnia Kánaán földerítésében, hogy mindenki megtudja, az ígéret földje immár nem csupán távoli remény, hanem közeli valóság. Ez számunkra is üzenetet hordoz: mindnyájan lehetünk egy megújuló világ tanúi, mindnyájan tanúsíthatjuk, hogy ez az álom nem elérhetetlen. Létrejöhet egy olyan új világ, amely már nem sínylődik a háború és az erőszak rabságában, s ahol minden nép hazára talál. Minden hívő otthon érezheti magát benne, és bárhol tanúskodhat róla. Tizenkét férfi felderíti a földet, amelyet az Úr megígért a népének. Látják, hogy tejjel és mézzel folyó föld, ahol a legmélyebb vágyaik is beteljesülnek. Az, hogy látták, tapasztalták ennek a földnek a szépségét, erőt kölcsönöz tanúság- tételüknek. Ám a bibliai elbeszélés hangsúlyozza a felderítők félelmét is. Látták a föld szépségét és gazdagságát, de kérdés, hogyan lehetne meghódítani, hiszen lakói sokkal hatalmasabbak és harciasabbak voltak Izrael népénél. Lehetetlennek látszott legyőzni őket: „Nem vagyunk képesek azzal a néppel szembeszállni; erősebbek, mint mi vagyunk.” A félelem hitetlenséget szül, és zúgolódást kelt a nép körében. Elképzelhetjük, milyen lenne, ha ugyanez a jelenet a mai keresztények között játszódna le, akik belenyugszanak abba, hogy a világ az erőszak martalékává válik, és ezen nem lehet változtatni. Ferenc pápa „vesztes keresztényeknek” hívja őket, akik meg vannak győződve arról, hogy a problémák mindig meghaladják erőinket, és nem küzdhetjük le őket. Az izraeliták kiáltása és kétségbeesése láttán Isten mintegy harcba száll népének hitetlenségével. Annak a népnek a hitetlenségével, amelyet megszabadított Egyiptomból, és amely most éppen arra készül, hogy birtokba vegye az ajándékba kapott földet. Persze saját erejükből ez lehetetlen lenne. Ha azonban Istenre bízzák magukat, bevonulhatnak oda, és birtokba vehetik azt. Elfelejtették, hogy valódi erejük nem a saját kezükben rejlik, hanem abban, hogy Isten vezeti őket. Ez az üzenet hatja át a Biblia minden lapját, az Újszövetséget is. Jézus biztosítja az apostolokat, még mielőtt fölmenne a mennybe: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Íme, ez a hívő ember derűs ereje.
Imádság a szentekkel
