A Santa Maria in Trastevere-bazilikában a betegekért imádkoznak.
Szám 11,4b–15. Isten népe hitetlenségében zúgolódik
Izrael fiait is
csatlakozásra bírta és azt mondta: »Ki ad nekünk húst enni? 5Emlékszünk a halra, amelyet ingyen ettünk
Egyiptomban, eszünkbe jut az uborka, a dinnye, a póréhagyma, a vöröshagyma s a
fokhagyma. 6Most száraz a torkunk: nem
lát szemünk semmi mást, csak mannát.«
7A manna olyan volt, mint a koriander
magva, olyan színű, mint a bdellium; 8a
nép körüljárt, felszedte, megőrölte a kézimalmon vagy megtörte a mozsárban,
aztán megfőzte a fazékban, s kalácsot készített belőle, olyan ízűt, mint az
olajos lepény. 9Amikor éjjel leszállt
a táborra a harmat, leszállt vele a manna is.
10Hallotta tehát Mózes, hogy
siránkozik a nép családról családra, mindenki a sátra ajtajában. Erre igen
felgerjedt az Úr haragja, de Mózesnek is tűrhetetlennek tűnt ez a dolog. 11Azt mondta azért az Úrnak: »Miért
nyomorítottad meg szolgádat? Miért nem lelek kegyelmet előtted, s miért raktad
énrám az egész nép terhét? 12Hát én
fogantam-e ezt az egész sokaságot, vagy én szültem-e őt, hogy azt mondod nekem:
‘Hordozd őket kebleden, amint a dajka szokta hordozni a csecsemőt, s vidd el
őket arra a földre, amely felől megesküdtél atyáiknak?’ 13Honnan
vegyek húst, hogy adjak ekkora sokaságnak? Sírnak nekem és mondják: ‘Adj nekünk
húst enni!’ 14Én egyedül nem győzöm
ezt az egész népet, mert nehéz az nekem. 15Ha
azonban te másként ítélsz, akkor kérlek, ölj meg engem, s találjak kegyelmet
szemed előtt, hogy ne szenvedjek ennyi nyomorúságot.«
Ez a szakasz Izrael népének panaszával indul: nincs elég ennivalójuk, pedig abban még egyiptomi szolgaságuk idején sem szenvedtek hiányt. Azokban a szörnyű években olyan változatos és bőséges élelemben volt részük, hogy a szöveg még fel is sorolja: „Visszagondolunk a halfélékre, amiket Egyiptomban enni kaptunk, az uborkára és a dinnyére, a póréhagymára, a hagy- mára és a fokhagymára.” Most viszont csak mannájuk van. Ám a napi manna jelentősége éppen abban rejlik, hogy megtanítsa az izraelitákat arra, hogy Istenbe vessék teljes bizalmukat, aki eddig is napról napra megadta nekik azt, amire szükségük volt. Jézus mondja majd: „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,31–32) Az izraeliták nem elégszenek meg azzal, amit Isten ad nekik, s ez panaszkodásra indítja őket. A gonosz mindig azt duruzsolja a fülünkbe, hogy még nincs meg mindenünk, amire szükségünk lenne, és hogy magunkra maradtunk, s közben elrejti előlünk Isten irgalmas jelenlétének látható jeleit. Így erőt vesz rajtunk a telhetetlenség, a bírvágy kísértése, a fogyasztás, a méricskélés, a mohóság és az elismerés utáni vágy. Nosztalgiával gondolunk a múltra, képzelt veszteségeink tárházára, s közben elfelejtjük, hogy valójában rabszolgák voltunk, és ételünk tele volt keserűséggel. Amikor visszatekintünk, képtelenek vagyunk felismerni a kapott ajándékokat. Mózes mindazonáltal meghallgatja a nép panaszát, és magáévá teszi azt. Érzi alkalmatlanságát, és Isten elé tárja: „Egyedül nem bírom ezt a népet, nagyon nehéz nekem.” Az Úr tanítványai gyakran érzik az út fáradalmait, a biztonság és a teljes élet utáni vágyat. Isten nem botránkozik meg ezen, mindent meghallgat, és nem utasítja el egyetlen kérésünket sem.
Imádság a betegekért
