1Tessz 2,9–13. Atyai
gondoskodás a közösségről
A tesszalonikai közösség kezdeteire emlékezve Pál rámutat, hogy
az első idők az építkezésről szóltak. A közösség fejlődése a türelmes lelkipásztori
munkának volt köszönhető, valamint annak, hogy minden energiájukat és idejüket az
építkezésnek szentelték. Az apostoli munka általában késő este kezdődött, hiszen
napközben Pál kétkezi munkát végzett, hogy eltarthassa saját magát, és „senkinek
se legyen terhére”. Pál a kapzsiságnak és a személyes érdekeltségnek még a látszatát
is el akarta kerülni azért (1Tessz 2,3.5), hogy hitelessé tegye igehirdetését. Ezért
intheti, buzdíthatja és kérheti a teszszalonikaiakat olyan hatásosan, hogy legyenek
méltók ahhoz az Istenhez, aki meghívta őket „dicsőséges országába”. Pál az atyai
szeretet hasonlatával él: „Azt is tudjátok, hogy mint apa a gyermekeit, egyenként
intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket, éljetek méltóan (...) Isten- hez.”
Az atyaság tudata ráébreszti arra, hogy maga is felelős azoknak a hitéért, akiket
rábíztak. Ezért inti, buzdítja és kéri őket. Növekedésük az ő vigasztalása. Nem
véletlen, hogy az apostol itt emlékeztet igehirdetése értelmére. Szoros
összefüggés van az Isten szavának hirdetése és az atyaság között. Az Egyházban az
igehirdetés nem arra szolgál, hogy meghökkentsen vagy csodálatot váltson ki. A prédikációnak
az az értelme, hogy elvigye az Isten szavát a hallgatóság szíve küszöbéig, hogy
az azután beléphessen oda, és átformálja azt.
Imádság a szentekkel
