MTörv 30,10–14; Zsolt 19 (18); Kol 1,15–20; Lk 10,25–37
25Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye.
„Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?”26Megkérdezte
tőle: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?”27Így válaszolt:
„Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből
és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.”28„Helyesen
feleltél. Tégy így, és élni fogsz!” – válaszolta neki.29De az
igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „Kit tekintsek
felebarátomnak?”30Erre Jézus átvette a szót: „Egy ember
Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre
verték, és félholtan otthagyták.31Történetesen egy pap tartott
lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette.32Ugyanígy közeledett
egy levita is. Látta, de továbbment.33Végül egy szamariainak is arra
vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve.34Odament
hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig
felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta.35Másnap
elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és
ha többet költenél, visszatérve megadom neked.36Mit gondolsz, e
három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?”37„Aki
irgalmas szívű volt iránta” – felelte. Jézus így folytatta: „Menj, és tégy te
is hasonlóképpen.”
A mai liturgiában
olvasott evangélium egy valóban alapvető kérdést fogalmaz meg az örök élettel
kapcsolatban. A kérdést a törvénytudó azért teszi fel Jézusnak, hogy próbára
tegye és zavarba hozza, ő azonban, ahogy sok más esetben is, az Írásokból
meríti a választ, a kérdésre kérdéssel felel. Ebben a helyzetben egyenesen a
Törvény lényegére figyelmeztet: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből,
teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint
saját magadat.” A törvénytudó helyesen válaszol, de Jézus felszólításával
szembesülve – „Tégy így, és élni fogsz” – mivel igaznak akar látszani,
megkérdi: „Kit tekintsek felebarátomnak?” Az a szándéka, hogy határt szabjon a
szeretetnek azáltal, hogy egyfajta rangsort vezet be azok között, akikkel
találkozunk. Így a szeretet határai beszűkülnek, és hajlamosak vagyunk
egyeseket szeretni, másokat meg nem. Jézus minden rangsorolást megszüntet, és
megerősíti a gyengék, a szegények, a gonosz által sújtottak iránti szeretet
elsőbbségét minden más minősítés fölött. Ezalól pedig a Jeruzsálemből Jerikóba
vezető út sem kivétel, hanem a világ összes útját jelképezi. A globalizáció
ráadásul megsokszorozta az erőszak által sújtott emberek számát: férfiak és
nők, gyermekek, fiatalok, idősek…, hányan vannak érintettek és elhagyatottak,
mindenhol a világon. Sokan vannak olyanok is, akik látják a valóságot, de
elfordulnak, mint a pap és a levita a példabeszédben, és folytatják útjukat,
mintha mi sem történt volna. Azzal, hogy Jézus egy papot és egy levitát – nem
akármilyen embereket – hoz fel példaként a félholt sebesülttel szemben
tanúsított keménységre, egy elfogadhatatlan botrányra akar rávilágítani,
mégpedig arra, hogy vannak olyanok, akik elválasztják a hitet, a
vallásgyakorlást a szegények iránti szeretettől. A két szereplő talán már
végzett az istentisztelettel, és hazafelé tart: a szertartást elvégezték, de a
félholt emberrel szemben képtelenek a könyörületre. Jézus elválaszthatatlanul
összekapcsolja az oltárt és a szegényeket: ez két, egymástól elválaszthatatlan
szeretet. Mindkettőt – ahogy a törvény mondja – teljes erővel, teljes elmével
és teljes szívvel kell megélni.
A szamaritánus
azonban, tehát egy idegen, akit ellenségnek tekintettek, amikor meglátja a
félholt embert, megmutatja, mit jelent „könyörületes”-nek lenni, és
„gondoskodni” róla. A gondoskodás olyan kötelékek kialakítását jelenti, amelyek
zsigeri módon vonnak be, ahogyan maga a kifejezés (olaszul cura) ókorból
eredő közkeletű népi etimológiája is sugallja: a latin cor urat, ’égő
szív’ szókapcsolatból. A gondoskodás összeköt, egyesít, tudatosítja a kölcsönös
szeretetigényt, és konkrét jele a pietasnak, Isten könyörületességének.
Amikor a szamaritánus azt mondja a fogadósnak: „és ha többet költenél,
visszatérve megadom neked”, túláradó szeretetről tesz tanúbizonyságot. Erre a
túláradásra van szüksége a világnak a jelenleg zajló kiterjedt háborúk idején.
Az Egyház pedig – az evangéliumi példabeszédben említett fogadóhoz hasonlóan –
a találkozás és a gondoskodás helyévé válik: itt a félholt ember, a
szamaritánus és a fogadós olyan gondoskodó kapcsolatot sző, amely gyógyuláshoz
és a megmentő „mi” felépítéséhez vezet. Még a törvénytudó is kénytelen volt
elismerni ennek a gesztusnak az erejét. A beszélgetés végén nem akarta
kimondani a „szamaritánus” szót, de elismerte, hogy a felebarát „az, aki
könyörült rajta”. Ezért a felszólítás: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen.”
Imádság az Úr napján
