November 19., évközi 33. vasárnap

Péld 31,10–13.19–20. 30–31; Zsolt 127; 1Tessz 5, 1–6; Mt 25, 14–30


A talentumokról szóló példabeszéd úgy kezdődik, hogy egy idegenbe készülő ember indulás előtt összehívja három szolgáját, és rájuk bízza vagyonát. Teljes mértékben megbízik bennük, annyira, hogy mindegyikükre nagy pénzösszeget, sok talentumot bíz. A talentum rendkívül nagy pénzegység volt, körülbelül ötven kiló aranynak felelt meg. A vagyon nagysága jól mutatja, milyen fontos megbízatást kaptak a szolgák. Az elsőnek öt talentumot, kész örökséget ad megőrzésre. A másodikra kettőt, a harmadikra egyet bíz. A megbízás – amint látjuk – személyre szól, és figyelembe veszi az egyéni képességeket. Szó sincs róla, hogy mindnyájukat egy kalap alá venné: a ház ura tekintettel van szolgái eltérő képességeire. 

Amíg távol van a gazda, a szolgáknak kamatoztatniuk kell azt, ami rájuk lett bízva. Világos, hogy nem urai, hanem kezelői az összegnek. Visszatértekor ugyanis a ház ura megkérdi tőlük, hogyan gazdálkodtak azzal, amit kaptak. Miután a gazda elment, az első szolga munkához fog, és megkétszerezi a tőkét. Nem véletlen, hogy az evangélista megjegyzi, az első szolga az úr távozása után rögtön munkálkodni kezdett, ami azt jelzi, hogy átérezte a feladat súlyát, vagyis a felelősséget, amivel az úr érdekeit képviselni tartozott. Hasonlóképpen cselekedett a második is. A harmadik azonban lyukat ás a földbe, és abba rejti el a kapott talentumot. Meg kell jegyezni, hogy a talentum elásása nem annyira különös eset; egybeesik a rabbinikus törvénykezés előírásaival, amely szerint, ha valaki az átvétel után elássa a zálogot vagy a letétet, akkor mentesül minden felelősség alól. Amikor az úr visszatér, az első szolga megjelenik, s dicséretet és jutalmat kap. A második is felkeresi az urat, bemutatja a kétszeresét annak, amit kapott, és ő is jutalomban részesül. A harmadik is odamegy, és visszaadja urának az egyetlen talentumot, amit az rábízott. Meg is magyarázza tettét: félt urától, akit szigorúnak ismert, és így akarta bebiztosítani magát, szó szerint követve a jogszokást. 

Ezek a talentumok: az élet. Nem az elvont, hanem a konkrét, a mindennapi, ami a világgal való kapcsolatunkat jelenti. Mindez a mi felelősségünkre van bízva, hogy gyümölcsöztessük. Mindenkinek a képességei szerint adatott. Ez azt jelenti, hogy nem esik egyforma mérték alá az életünk, és senki sem képtelen arra, hogy gyümölcsöztesse azt. Senki sem hozakodhat elő kifogásokkal (lelki alkatára, természetére, vagy akár betegségre és gyengeségre hivatkozva), és nem vonhatja ki magát annak a felelőssége alól, hogy életét használja és gyümölcsöztesse. Az emberek gyakran csak a saját javukra gyümölcsöztetik életüket, és csak a saját hasznukra, az egyéni biztonságuk és nyugalmuk érdekében használják. A harmadik szolga is ezt tette: elásta a talentumot, hogy „békében és nyugalomban” élhessen, ahogy az apostol írja a Tesszalonikaiaknak írott levelében. A harmadik szolga maga mellett tudhatta a törvényt, amely felmentette őt minden felelősség és főleg a vállalkozás veszélyei alól. A példabeszéd hangsúlyozza, hogy ez a szolga inkább azt választotta, hogy életét elrejti egy lyukba, fösvény és önző nyugalomba. És talán éppen itt érhető tetten a félelem. Talán nem is annyira a ház urától fél, mint inkább attól, hogy elveszíti ezt a fösvény nyugalmat. 

Jézus ezzel a példabeszéddel egyrészt annak az embernek az álnokságára derít fényt, aki megelégszik azzal, amilyen, nem vágyik rá, hogy megváltozzék, és hogy megváltoztassa az életét, és esetleg tegyen valamit azért, hogy mindenki élete boldogabb legyen. Másrészt rámutat arra, hogy a mennyek országa akkor kezdődik, amikor mindannyian, kicsik vagy nagyok, gyengék vagy erősek, úgy ahogyan vagyunk, nem zárkózunk be önzésünk fösvénységébe és szűklátókörűségébe, hanem megnyílunk az életnek, annak az elkötelezettségnek, hogy változtatunk a szívünkön. Megnyílunk annak a tettre kész vágynak, hogy a legelesettebbek élete jobbá váljon, hogy ez a világ közelebb kerüljön az evangéliumhoz. Így életünk megsokszorozódik majd, a gyengeségünk erővé változik, a szegénységünk gazdagsággá, és örömünk teljes lesz: „Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!”

Imádság az Úr napján