Ezen a vasárnapon az evangélium Jézust az idők végén, az
utolsó ítélet pillanatában állítja elénk. A jelenet nagyszabású: Jézus a
királyi trónon, „és vele minden angyal”. Előtte összegyűlnek „mind a nemzetek”,
keresztények és nem keresztények, hívők és nem hívők, ennek vagy annak a
nemzetnek a tagjai, akik Krisztus előtt, és akik utána éltek. Minden nép ott
van. Nincs köztük különbség, csak egyetlen dologban, amit majd az Emberfia fog
megítélni, aki mint a világmindenség bírája jön majd el. Egyetlen különbség,
amelyre talán nem is fordítottunk figyelmet a földön. A bíró azonban nem beszél
mellé, ő látja, és mindenkinek megmutatja a különbséget, különösképpen az egyes
embereknek.
Az evangélium azt írja, hogy Jézus különválasztja egymástól
az embereket, ahogyan a pásztor is elválasztja egymástól a juhokat és a
kosokat. Az előbbieket jobbra küldi, az utóbbiakat balra. Nem arról van szó,
hogy egyik népet elkülöníti a másiktól, hanem arról, hogy az egyes népeken
belül tesz különbséget az emberek között, akárcsak a hívők és nem hívők
esetében: mindkét csoporton belül különbséget tesz. Sőt az egyes embereken
belül is! Megeshet, hogy lényünk egy része Krisztus baljára, másik része a
jobbjára kerül.
A szétválasztás nem ideológiai vagy kulturális szempontok,
esetleg vallási különbségek alapján történik. Az a döntő, hogy milyen volt a
kapcsolatunk a szegényekkel. Életünknek az a szakasza fog bennünket üdvözíteni,
amikor az Úr látta, hogy enni adtunk az éhezőknek, inni adtunk a szomjazóknak,
felruháztuk a mezíteleneket, meglátogattuk a bebörtönzötteket. A többit, ami
balra kerül, megégetik és elpusztítják. Jézus felfedi magát, és azt mondja:
„Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom”. A bíró és az
őt faggatók közt zajló párbeszéd rávilágít erre a zavarba ejtő szempontra. A
világmindenség bírája, akit mindenki, jók és gonoszak, hívők és nem hívők
Királynak és Úrnak ismernek el, magára ölti a kellemetlenkedő hajléktalan
arcát. Ott van a szenilis öregemberben, az eltorzult gyerekben, abban a sok
bevándorlóban, akiket visszaküldenek (akár a halálba is), mert itt nem tudunk
kellő segítséget nyújtani nekik. A felsorolást bárki tudja folytatni, elég
kicsit körbenézni városaink utcáin. A szegénység hatféle megjelenési formájának
monoton ismétlése néhány versen belül mintha arra utalna, hogy visszatérő
jelenségről van szó. Ez pedig azt jelenti, a döntő találkozás köztünk és Isten
között nem heroikus, különleges tettek keretében valósul meg, hanem az
elesettekkel és a szegényekkel való mindennapi, banális találkozásokon
keresztül. Az evangélium szerint az üdvösség feltétele a szegények irányában
megnyilvánuló szeretet és figyelem gyakorlása. S nem számít, hogy tudod vagy
nem tudod, hogy bennük Jézus van jelen.
Még két utolsó, rövid gondolat: Mindenekelőtt ki kell emelni
azt az objektív tényt, hogy Jézus azonos a szegényekkel. Ők magukon viselik
Krisztus szentségét. Mégpedig nem azért, mert jók és tisztességesek, hanem
pusztán szegénységük okán. Távol áll az evangéliumi érzékenységtől az a
rendszeresen ismétlődő elvárás, hogy a szegények legyenek tisztességesek, ne
„nyomuljanak”, ha azt akarják, hogy segítsünk nekik. Ez csupán remek kifogás
fösvénységünkre. A második megjegyzés a nem hívőkkel van kapcsolatban:
egyértelmű, hogy akik a Király jobbjára kerülnek, nem mint hívők kerülnek oda.
Ezek egyértelműen azt mondják, hogy nem ismerték fel Jézust azokban a
szegényekben, akiknek segítettek. Ez azonban nem számít. Az együttérzés és a
segítségnyújtás a fontos, vagy ha úgy tetszik, az Úr érzéseivel áthatott szív,
akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Biztos, hogy a szegények megsegítése
dönt az üdvösségünkről. Az egyes emberek üdvösségéről, de az egész
társadaloméról is, mostantól fogva.
Imádság az Úr napján
