Mindazoknak
az emléknapja, akik az Úrban szenderültek el.
Különösen
azokra az elhunytakra emlékezünk, akikről senki nem emlékezik
meg, valamint azokra, akik közel állnak a szívünkhöz.
Iz
25,6.7–9; Zsolt 24, Róm 8,14–23; Mt 25,31–46
Pál
apostol arra hív minket, hogy szemléljük, milyen jövő vár Isten
fiaira. „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét
csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás Lelkét,... Isten fiai
vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is”, írja a rómaiakhoz.
És hozzáteszi: „Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most
szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely
meg fog nyilvánulni rajtunk.” A mai emléknap bepillantást emged
ebbe az „eljövendő dicsőségbe”. Számunkra, akik itt vagyunk,
majd ennek a dicsőségnek el kell jönnie; a halottak számára
pedig, akik hittek az Úrban, már eljött. Ők azon a magas hegyen
laknak, ahol az Úr lakomát készített minden népnek. És azon a
hegyen, a fátyol, amely eltakarja az arcot, vagyis a közönyé,
amely miatt csak önmagunkat látjuk, számukra lehullt: tekintetük
Isten arcán nyugszik. Igen, ők már nem hullajtják a bánat
könnyeit. És ha vannak is az égben könnyek, azok a végtelen
meghatottság édes és lágy könnyei. Ma, a szívünkkel látjuk,
merre vannak szeretteink, és hová fogunk mi is távozni. Nyilván,
van egy bizonyos távolság köztük és közöttünk. És mégis
megvan a szoros egység. Testi szemeinkkel nem láthatjuk, de ettől
nem lesz kevésbé valóságos. Sőt, még szilárdabb is, mivel nem
a külső, gyakran csalóka megnyilvánulásokra épül, amelyekről
mindannyiunknak van szomorú tapasztalata: a legdrágább barátok is
hányszor magunkra hagynak a bajban? A halottainkkal való közösség
Isten szeretetének misztériumára épül, amely mindenkit
egybegyűjt és megtart. A halottainkkal való egység, ha lehet így
mondani, a vasárnapi liturgián alapul. Valóban az a hely az,
ahol megbonthatatlan köteléket építünk mindnyájunk között. És
ez a kötelék az Isten szeretete. Ez a szeretet az élet lényege.
Minden elmúlik, a hit és a remény is. Csak a szeretet marad meg.
Úgy, ahogy az Úr Jézus mondja az evangéliumi részben, amelyet
hallgattunk. Igen, az egyetlen dolog, amely számít az életben, az
a szeretet; az egyetlen dolog, amely megmarad mindabból, amit
cselekedtünk és mondtunk, gondoltunk és terveztünk, az a
szeretet. És a szeretet mindig hatalmas; még ha kis gesztusokban
mutatkozik is meg, mint egy pohár víz, egy falat kenyér, egy
látogatás, egy megnyugtató szó, egy baráti kézszorítás. A
szeretet hatalmas, erős, ellenállhatatlan, mert mindig az Istentől
eredő szikra, amely lángra gyújtja és megmenti a földet. És
boldogok leszünk, ha követjük az evangélium szavait, amelyet
meghallgattunk. Hallhatjuk majd, amikor véget érnek napjaink:
„Gyertek, az Úr áldottai, és vegyétek az országot, amely
nektek készítettet a világ kezdetétől”, és az örömünk
teljes lesz. Ezek a szavak ma hozzánk is szólnak. És azokhoz
kötnek minket, akik már a mennyben vannak. Sőt, azt mondanám, a
mennyország mindig ott kezdődik, ahol szeretet van, minden
alkalommal, amikor egy szegényen segítünk. Igen, a mennyország
épp úgy, mint a pokol, már a földön elkezdődik. Mi vagyunk
azok, akik elkezdjük a mennyország vagy a pokol építését. A
paradicsom építőkövei – amelyek egyedülálló módon
ellenállnak a halál pusztításának – a szeretet és az irgalom
gesztusai: a pohár víz, a darab kenyér, a beteg vagy a
bebörtönzött ember meglátogatása, a szomorkodónak mondott
vigasztaló szó, a szükséget szenvedő felé nyújtott kéz, a
mosoly, amelyet a hozzád közel állónak adsz. Ezek a gesztusok
aprónak és jelentéktelennek tűnnek a szemünkben; Isten szemében
örökkévalóak. Igen, a szeretet mindig nagyobb a halálnál.
Szeressük egymást, és a paradicsom már itt a földön megvalósul.
Imádság
az egyházért
