Emlékezzünk
minden szentre, akiknek neve föl van írva a mennyben. Velük együtt fordulunk az
Úrhoz, elismerve, hogy az ő gyermekei vagyunk.
Jel 7,2–4.9–14; Zsolt 24(23); 1
Jn 3,1–3; Mt 5,1–12.
Az egyház mint igazi anya és tanító, aki minden
lehetséges módon azon van, hogy gyermekeit a szentség útjára terelje, ma a
szentek közösségének népes táborát állítja elénk. Azt mondhatjuk, hogy a
szentek – akikre ma emlékezünk – azoknak a sokasága, akik a vámoshoz hasonlóan
megvallották a bűnüket, lemondtak a mentségek és a kiváltságok kereséséről, és
Isten irgalmára bízták magukat (vö. Lk 18,10–14). Nem hősök, nem spirituális
szupermenek ők, akiket csak csodálhatunk, de nem követhetünk: ők is emberek, férfiak
és nők, olyan sokaság, amelyet az idők során élt tanítványok alkotnak, akik
igyekeztek meghallani az evangélium szavát. Vannak köztük nem hívő, de
jóakaratú emberek is, akik nem csak önmagukért köteleződtek el, és nem pusztán
önmaguknak éltek.
Az első olvasmányban, a Jelenések könyvében János
előtt hihetetlen látvány tárul fel: „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem
lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón
és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág” (Jel 7,9). Senki
elől nincs elzárva a lehetőség, hogy ha akarja, a szentek közösségéhez
tartozzon, bármilyen népből és kultúrából jöjjön is. Ezt a sokaságot „Isten
gyermekei” alkotják: ez a szentek családja. Nem „fontos” és tekintélyes
emberek, hanem olyanok, akiket Isten arra hívott el, hogy népéhez tartozzanak:
„megtisztultatok, szentek lettetek, és megigazultatok Urunk, Jézus Krisztus
nevében, Istenünk Lelke által” (1Kor 6,11). Olyan nép ez, amelyet gyengék,
betegek, szükséget szenvedők alkotnak, olyan emberek, akik Isten előtt csak
térden tudnak állni, nem magasra emelt tekintettel, hanem leszegett fejjel, nem
követelőzve, hanem segítségért kolduló kezekkel.
Az ember nem a halála után lesz szent, hanem már
attól kezdve az, amikor belép Isten családjába, amikor már a szent szó eredeti
értelmében „elkülönített” ennek a világnak a szomorú sorsától. János az első
levelében világosan fogalmaz: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az
Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk... Szeretteim, most
Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk” (1Jn 3,1–2).
A szentség meghatározó feladat (kellene, hogy legyen) minden hívő ember
életében, az a távlat, amelyben a gondolataink, tetteink, választásaink,
személyes és közösségi terveink fogannak. A szentség nem a kézzelfogható emberi
életből kiragadott intim dolog. Az istengyermekség és az Isten családjához való
tartozás sem lehet zárójeles megjegyzés az életünkben.
Olyan igazságról van szó, amely gyökeresen
megváltoztatja az emberek életét. A szentség evangéliumi megközelítése a nyolc
boldogságban van leírva (Mt 5,3–12), amelyet a harmadik évezred emberének
„alapító chartájá”-nak is tekinthetünk. Ezek az irányelvek segítik az embert
abban, hogy kijusson szomorú életkörülményeiből. Az evangéliumi
boldogságfelfogás tehát, amely épp az ellenkezője az uralkodó kultúráénak,
értékes eligazítást ad. Ezért valóban feltehetjük a kérdést magunknak: hogy
lehetünk boldogok, ha szegények, bánatosak, szelídek és irgalmasak vagyunk? Ha
jobban belegondolunk az élet keserűségének okaiba, azok a telhetetlenségben, az
arroganciában, a hatalmaskodásban, az emberek iránti közönyben gyökereznek. A
szentség útja tehát nem egy rendkívüli út, hanem a mindennapok útja, amelyen az
emberek az evangélium fényében igyekeznek járni.
Imádság a szentekkel
