Mal 1,14-2,2,8-10; Zsolt 130; 1Tessz 2,7-9.13; Mt 23,1-12
A ma hallott evangéliumi szakasz Jézus szenvedése előtti
utolsó beszédéből emel ki egy részletet. Kemény vádbeszédet intéz a judaizmus
hivatalos képviselői ellen. Jézus a farizeusokat és az írástudókat tartja
felelősnek azért, hogy megrontották a népet, és eltávolították a helyes úttól.
Ők voltak azok a hamis pásztorok, akikről a próféták beszéltek. Malakiás kikelt
korának vallási vezetői ellen: „Ti azonban letértetek az útról, sőt sokakat
félrevezettetek a tanítással." (Mal 2,8) Jézus le akarta leplezni azt az
elvárásukat, hogy „pásztornak" tartsák őket, hiszen nem megőrizték, hanem
félrevezették a népet. Ezért kell menniük. Jézus azzal vádolja a farizeusokat,
hogy hamis pásztorok, és magát mutatja fel, mint az igazi pásztort. Az
összeütközés elkerülhetetlen. A mai evangéliumi szakasz a döntő pillanatot
beszéli el. Mondhatnánk úgy is, hogy ezekkel a beszédekkel Jézus egyenesen a
halál felé tartott.
„Nagyszerdán tartottad ezt a beszédet éppen a szent
városban: nem fordulhatott elő, hogy elkerüld a halált! Mindig ennyire nehéz
lesz hirdetni az evangéliumot, Uram! Uram, segítsd meg a prófétákat!" – így
kommentálta Davide Turoldo atya a most olvasott evangéliumi szakaszt.
Jézus a templomban tartózkodott, ahol négy zsinagóga volt
kialakítva a törvény meghallgatására. A törvénytudók felolvasták a szövegeket,
majd megmagyarázták őket. Minden zsinagógában volt egy külön szék is a
Szentírás magyarázói számára, amit „Mózes szószékének" neveztek. Ez az
elnevezés arra utalt, hogy Mózes is jelen van abban, aki magyarázza a törvényt.
Jézus első kijelentése pontosan erre a szószékre vonatkozik, amelyet a
farizeusi ághoz tartozó törvénytudók foglaltak el. Amikor a Szentírást
magyarázzák – állítja Jézus –, akkor tanaik helytállóak és megőrzésre méltók,
de egészen más a helyzet a viselkedésükkel. Az bizony nem követhető. Jézus
elítéli, hogy távol vannak egymástól az általuk hangoztatott alapelvek és az
életük. Elsőként azt kárhoztatja, hogy szélesebbre szabják imaszíjaikat (ezek
kicsiny szögletes bőrtokok, amelyekben pergamentekercsek vannak elhelyezve
bibliai idézetekkel, és a bal karjukra, illetve a homlokukra kötözve viselik
őket). Ezek eredete egyébként magáért beszél: Isten szavára emlékezni kell
(homlok), és tetté kell váltani (kar). Mindez azonban esetükben már csupán
külsőség.
Jézus felidézi, ahogy „megnagyobbítják köntösükön a bojtokat”,
zsinóron lógó textilfonatokat, amelyeket külső ruhájuk négy sarkán helyeztek
el. „A bojtok ezt jelentsék nektek: ha rájuk tekintetek, emlékezzetek az Úr
parancsaira, hogy azok szerint járjatok el, ne szívetek és szemetek vágyait
kövessétek, s így hűtlenségbe essetek” – írja a Számok könyve. (Szám 15,39)
Jézus is viselte ezeket, és talán éppen a zsinagógába igyekezett, amikor
találkozott a vérfolyásos asszonnyal, aki arra gondolt, „Ha csak a ruháját
érintem is, meggyógyulok.” (Mk 5,28) Hiába „nagyobbítják meg köntösükön a
bojtokat”, ha nem élik meg a gyakorlatban is a parancsolatokat, az egész mit
sem ér. Jézus utolsóként azokat a címeket veti a szemükre, amiket az írástudók
és a papok a néptől elvártak. Ezek közül Jézus kiemeli a legismertebbet, a
rabbit, ami azt jelenti, 'mesterem' (amiből a mai rabbi szó is származik).
Jézus nem utasítja el a tanítás küldetését, ellenkezőleg, éppen erre buzdít, de
fontos, hogy Isten szavának továbbadására törekedjünk, ne a sajátunkéra. Minden
hívő ember aláveti magát az evangéliumnak: hiszen csakis ez az a szó, amelyet
mindig és mindenütt hirdetnünk és élnünk kell. Kizárólag ebben áll a
gazdagságunk. Amint egyetlen a Szó, úgy egyetlen az Atyánk is, aki a mennyekben
lakozik. Csakis neki tartozunk engedelmességgel. Nagyon erőteljesen jelen van
mindannyiunk életében a kísértés, hogy sok mindent mondjunk, és hogy sok kis
uraságnak szolgáljunk. Az evangélium emlékeztet rá, hogy egy „mesterünk",
és egyetlen „atyánk" van. Neki köszönhetjük életünket és az üdvösségünket.
Imádság az Úr napján
