1Sám
3,3b-10.19; Zsolt 39; 1Kor 6,13c-15a.17-20; Jn 1,35-42
János evangélista a
Jordán partjára vezet el bennünket, ahol János továbbra is
keresztel. De mit is jelent a számunkra a Jordán partján állni?
Azt, hogy a karácsonyt nem zsugorítjuk egyetlen, immár távoli
eseményre, egy halvány érzés szintjére, amitől az élet még
megy tovább a szokott módon. A hívő ott marad, ahova az Úr
helyezte őt, s várja az Isten országát, az új világot, melyet
az Úr jött el meghirdetni. A tanítvány nem megy el, nem szökik
messzire, mert tudja, hogy Isten országa ott jelenik majd meg, ahol
ő él. János ezért továbbra is várja Isten országát, s
igyekszik átformálni saját szívét azzal, hogy odafigyel Isten
jeleire. S miközben továbbra is a Jordán partján áll, épp akkor
látja meg az ott elhaladó Jézust. Tekintetét rá szegezi.
Felismeri és rámutat, hogy mások is lássák: „Nézzétek, az
Isten báránya”.
A próféta rámutat a
szelídre, aki emberségével valóságossá teszi Isten képmását;
a bárányra, aki hagyja magát a mészárszékre vinni, hogy
legyőzze a gonoszt. Andrásnak és Jánosnak Keresztelő János
mutatja meg az Urat, akire igazán szükségük van, aki értelmet
adhat életüknek. Követni kezdik, bár csak távolról. Jézus
egyszer csak hátrafordul és megkérdezi tőlük: „Mit akartok?”
Most is Isten kezdeményez. Jézus fordul meg, és „néz rá” a
két tanítványra. János evangélista a „látni” ige köré
szervezi a jelenetet, ezzel közvetlen, spontán kapcsolatot hoz
létre a szereplők között: „Látni” annyi, mint leszállni a
másik szívének mélyébe, és közben hagyni, hogy a saját
szívünket fürkésszék. „Látni” annyi, mint megérteni és
megértve lenni.
A két tanítvány
szívében pedig ott élt a vágy, hogy új életet találjanak a
maguk és mások számára. S így válaszolnak: „Rabbi, hol
lakol?” Keresésük célja olyan „mester”, akit követhetnek,
és egy „otthon”, ahol lakhatnak. Ez a kérdés ma is különleges
erővel fakad az emberek ajkáról. Ritkán lehet az életet ismerő
„mesterekkel” találkozni, nehéz találni valakit, aki igazán
szeret. Egyre gyakoribb viszont, hogy az emberek gyökértelennek
érzik magukat, nincs körülöttük igazi közösség, amely
befogadná és kísérné őket. Városaink berendezkedése, ha
lehetetlenné nem is, de nehézzé teszi a szolidaritást, a
közösségi életet.
Pedig egyedül senki
sem üdvözül. Mindnyájunknak segítségre van szükségünk:
Sámuelnek Éli pap segített, Andrásnak Keresztelő János,
Péternek a testvére, András. Nekünk is szükségünk van egy
papra, egy fivérre, egy nővérre, valakire, aki segít, és elkísér
vallásos és emberi életünk útján. A két tanítvány kérésére
így válaszol Jézus: „Gyertek, nézzétek meg!” Az ifjú
názáreti próféta nem fecsérli az időt magyarázatokra, nem
valami hittételt akar közölni, hanem magát az életet. Ezért
rögtön konkrét élettapasztalatot kínál, másszóval barátságot,
amelyet érinteni és látni is lehet. A Jézussal való találkozás
újfajta testvériséget teremt Péter és András között.
„Megtaláltuk a Messiást!” – mondja örömmel András. Ő is
úgy kezd beszélni, mint János: rámutatva Jézusra. A szót tovább
kell adni, különben elvész. Nem azért gyújtanak világosságot,
hogy véka alá rejtsék. Ha egyszer megleljük, azt mondatja velünk:
megtaláltam a jövőt, az értelmet, a reményt, amit kerestem,
sokkal többet annál, mint amire vágytam! Taníts meg, Urunk, hogy
szenvedélyesen hirdessük reménységedet mindazoknak, akik keresik
a jövőt, az üdvösséget! Köszönetet mondunk neked azért, hogy
továbbra is megajándékozol bennünket azzal, hogy mellettünk
vagy.
Imádság
az Úr napján
